Jópofa film A Hangya. Nincs vele semmi különösebb baj, szimpatikusak a szereplői, ötletesek az akciói, ellötyög, elnevettet, elszórakoztat. Csak jobb lett volna, ha úgy öt-hat évvel korábban készül el, százhuszonhat nagyjából ugyanilyen szuperhősadaptáció előtt. Vagy, ha már most kellett elkészülnie, akkor lehetett volna egy kicsit bátrabb, egy kicsit kevésbé „biztonságos”.
A Marvel ugyan kezdettől fogva ügyesen különböztette meg a filmjeit a műfajok mentén (Vasember: high-tech akció, Amerika Kapitány: második világháborús kaland, A tél katonája: politikai thriller stb.), hangvétel és struktúra szempontjából azonban már sokadszor adja el ugyanazt. Tavaly, a komédia felé elhajló A galaxis őrzői és a komorabb, urambocsá, realisztikusabb húrokat megpendítő második Kapitány után felvillant a remény, hogy végre mernek eltérni az elszürkült recepttől, de jelenleg úgy néz ki, az említett két film nem brandfrissítés, hanem anomália volt csupán.
Mert A Hangya pont a létező legtipikusabb Marvel-mozi, annak minden pozitívumával és negatívumával. Látványos, vicces, kellemes, csak közben teljesen súlytalan és langyos is, poénkodó mellékszereplői (élükön az örök „mexikói haver” Michael Pena) pedig még a mentorszerepben elegánsan és tiszteltre méltóan felbukkanó Michael Douglasszel együtt is kevesek ahhoz, hogy elfeledtessék a stúdió ikszedik alulírt, alulmotivált, színtelen-szagtalan főgonoszát (a meg nem tiszteltetés ezúttal Corey Stollnak jutott).
Egyvalamiben azonban A Hangya mégis különbözik marveles társaitól: jelesül, hogy szimpatikusan kicsi, és ezalatt most nem csak a hangyaméretűre zsugorodó, betörőből lett szuperhősre kell gondolni. Nincs világmentés (legalábbis nem közvetlenül), nincs a fináléra mindent felemésztő megalománia (az amúgy remek A tél katonája pont ezen a banánhéjon csusszant meg), nincs legyűrendő hadsereg. A cselekmény egy szimpla, egy-az-egy-ellen akcióra fut ki, a fő konfliktus az első Vasemberre emlékeztető vállalati háttér ellenére végig személyes marad – igaz, ennek a felállásnak meg az a szépséghibája, hogy a főhős és a főgonosz közt semmiféle kapcsolat nincs, egyszerűen csak elkezdik ütni egymást, amikor a sors a forgatókönyv végre úgy hozza.
Végre, mert A Hangya első, bő egy órája valahogy egyszerre tűnik összecsapottnak és lassúnak: Peyton Reed ráérősen bontogatja ki a karaktereket és a sztoriszálakat, ami (hogy ti. nem rohan agyatlanul egyik akciótól a másikig) önmagában dicséretes, csak az a baj, hogy nem igazán van mit bontogatni: ahhoz az apa-lánya kapcsolattól a heist-dramaturgia családbarát, ártalmatlan, vicces bűnözőin át a céges machinációkig túl felületes az egész. És ezen a profin, de rutinból felmondott, hosszú expozíción nagyon látszik a forgatás előtt, tízévnyi munka után szélnek eresztett Edgar Wright hiánya, aki ezt az egy órát vakon, süketen, másnaposan is dinamikusabban tudta volna levezényelni – és akkor talán Paul Rudd sem tűnne elszalasztott lehetőségnek, mert hiába remek választás, egyszerűen nem kap elég lehetőséget.
A film akkor tér magához (akkor ébreszti fel a szundikáló nézőket), amikor a főhős felveszi a Hangya-ruhát, és először lekicsinyül – már az fantasztikus, ahogy a kamera követi őt a „mikrovilágba”, de arra, hogy ez a koncepció igazán kinője magát, egészen a fináléig kell várni. Az utolsó fél óra azért szenzációs, mert nem csak látványos, hanem vicces és végre minden túlzás nélkül kreatív is: Reedék gyermeki örömmel zsonglőrködnek a miniakciók, az egymás után összemenő-megnövő emberek és tárgyak frappáns orkánjának kivitelezésében, az pedig, hogy a végső összecsapás egy gyerekszobában játszódik le, akár a tipikusan megalomán Marvel-végjáték kedves paródiájaként is felfogható.
Mint mondtam, jópofa film ez. Vannak hibái bőven, mégsem lehet haragudni rá. Csak hát a szuperhős-dömping kellős közepén ez a szint már egy kicsit kevés ahhoz, hogy ki lehessen tűnni vele.