Az önkép trükkös dolog, mert az ember hajlamos kényelmes önigazolásokat gyártani magának megkérdőjelezhető tettei és gondolatai elsimítására. Pedig éppen ez a lényeg: nem azok vagyunk, akiknek mások látnak minket, és nem is azok, akiknek mi látjuk önmagunkat. A tetteink határoznak meg minket, és ahol a tetteink kontrasztban állnak azzal, amit gondolunk magunkról, ott bajok lesznek. Michael például hősnek hiszi magát, pedig csak egy drogos, aljéletű korrupt zsaru, aki derékig elmerülve dagonyázik London alvilágának iszonyatos szennyében.
Azt hiszi, hogy valamiféle herceg fehér lovon, amikor kiment egy szerencsétlen szexrabszolgát az albán gengszterek karmai közül – akiknek korábban hagyta, hogy a szeme láttára csonkítsák és öljék meg alvilági török barátját. Michael hozzá hasonlóan korrupt társaival fölözi le a városban tevékenykedő gengszterek főleg drogból és embercsempészetből származó hasznát, de az, akinek hinni szeretné magát, és az, aki valójában, előbb-utóbb nyilván végzetes következményekkel fog összeütközni.
Gerard Johnson (a roppant kényelmetlen Tony rendezője) 2014-es, súlyos és brutális bűndrámája olyan, mintha a Pusher és a Mocskos zsaru egyfajta delíriumos keveréke lenne (illetve van benne egy briliánsan zaklatott jelenet, amely egyenesen a Hosszú nagypénteket idézi, de azt nem lövöm le). A Hyena alapvetően egy szinte elviselhetetlenül rögrealisztikus és kőkemény alámerülés a londoni alvilág gusztustalan emberképződményekkel teli fertőjébe, amelyben rendőrt és bűnözőt kizárólag egy jelvény különböztet meg egymástól. Mert az albán testvérek ugyan az elmúlt évek filmtermésének legvisszataszítóbb alakjai közt vannak, ám Michael partnerei, mint az Utopiából ismert Neil Maskell vagy az anno Guy Ritchie-nél és Scorsesenél „diplomázott” Stephen Graham sem kevésbé elvtelen és aljas férgek.
Még az utolsó fél óra durván meglóduló cselekménye is a Pusherre emlékeztet, ahogy a főszereplőt végül teljesen magával rántja a lefelé tartó spirál, azonban Winding Refn végig következetesen nyers remekével ellentétben a Hyena erősen stilizált, kékes-vöröses képekkel és lassításokkal szakítja szét a realista ábrázolásmód kereteit. Johnson vizuálisan élénk, de egyébként rettenetesen nyomasztó lázálmot farag Michael vesszőfutásából, ami nem csak hatásos, de egyértelműen kézenfekvő megoldás is, tekintve, hogy a főhős a fél filmet magánkívül, drogmámorban, folyamatosan züllő emberroncsként, zúgó-csikorgó-ocsmány zenére hánykódja végig.
Peter Ferdinando arca döbbenetesen hatásos térképe az egyre intenzívebb zavarodottságnak, kétségbeesésnek és félelemnek – már önmagában nem szép látvány, és a filmet sem könnyű végignézni: ez egy elkárhozástörténet egy lassan, de megállíthatatlanul égő kanóccal és csupa ocsmánysággal az edzett gyomrúak és idegzetűek számára is felkavaró brutalitástól a teljes lelki nyomorúságig.
Michael tragédiája, hogy nem egyszerűen rossz ember – úgy talán könnyebb dolga lenne. De pontosan tudja, hogy mi a különbség jó és rossz között, és pontosan tudja, hogy mit kellene tennie, és mit nem, ráadásul – ahogy azt a rá vadászó belső ügyosztályos nyomozó is megjegyzi – egyáltalán nem rossz zsaru. Van morális érzéke, csak úgy dönt, figyelmen kívül hagyja, viszont a könnyebb, egyben gonoszabb út járása nyomasztja, gyötri, és lassan teljesen felőrli őt. Talán már maga sem emlékszik, hol siklott félre minden, hol volt az a pont, ahonnan még visszafordulhatott volna. Minden értelem, kiút és megváltás rég beleveszett a drog és a vér sokéves ködébe.
Johnsonnak még csak nem is kell elvinnie a cselekményt a „kötelező” fináléig: az utolsó jelenetet látszólag lógva hagyja a levegőben, kérdések mégsem maradnak utána. Bármi történik is, Michael elért útja végére. Nyílt befejezés talán még sosem volt ennyire zárt.
