Bármilyen sorozatról van is szó, ötödik nekifutásra már nehéz újat mondani. Szerencsére ezt a nézők általában nem is igénylik, hiszen pont azért ülnek be egy film sokadik részére, hogy kb. ugyanazt kapják, amit korábban már többször is elégedetten fogyasztottak el. Elvégre ez volna a brand lényege. Csakhogy a Mission: Impossible, a maga filmenként váltogatott rendezőjével pont azért lógott ki az átlagból, mert vette a fáradságot, hogy mindig kicsit más legyen. De Palma paranoid poszt-hidegháborús thrillert csinált, Woo motoros-robbanásos-golyós balettet, Abrams... nos, igazából sablon akciót, Bird pedig játékos hangvételű, letisztult és elegáns kémkalandot.
A Közönséges bűnözők szkriptjéért anno Oscar-díjat nyert író-rendezőnek, Christopher McQuarrie-nek, aki a Valkűr, a Jack Reacher és A holnap határa után most dolgozott negyedszer Tom Cruise-zal, nem sok feltérképezetlen terület maradt a franchise alapvetően tág, de azért mégiscsak létező határain belül (középtájon végre kell hajtani egy „lehetetlen” behatolást egy szuperszigorúan őrzött helyre, a finálét egy nagy maszkos átverésnek illik felvezetnie stb.). Úgyhogy inkább nem is akart görcsösen valami újat mutatni (többé-kevésbé az előző etap, a Fantom protokoll stílusát vitte tovább), megelégedett azzal, hogy egyszerűen csak egy jó filmet csináljon, .
Küldetés teljesítve.
Ethan Hunt (Cruise) és társai (Simon Pegg, Jeremy Renner és Ving Rhames) ezúttal egy kettős, vagy hármas, vagy ki tudja, hányas játékot játszó brit ügynöknővel (Rebecca Ferguson) kiegészülve, vagy épp általa átverve loholnak egy titkos árnyékszervezet, az IMF afféle antitézisének felfogható Szindikátus nyomában, amely kedvére öldököl, és robbantgat ki konfliktusokat meg háborúkat jobbra-balra a világban. Közben a rosszarcú CIA-igazgató (Alac Baldwin) berág hőseinkre, és elintézi, hogy az egész IMF-et cakk-pakk felszámolják, Huntékat pedig felelősségre vonják a Szindikátus tetteiért – úgyhogy a csapat, mint általában, egyszerre lesz üldöző és üldözött.
Már a Bond-hagyománynak odabiccentő, főcím előtti kaland (a „helló, itt lógok a repülő oldalán”-mutatvánnyal, amelyre a fél marketinget építették) is tökéletesen belövi, hogy mire számíthatunk – a Titkos nemzetnek egyszerű céljai vannak, és azokat gond nélkül el is éri. Pofás ötletekkel, szimpatikus karakterekkel (Ferguson óriási választás, tehetséges, karizmatikus, dögös, szinte el is lopja a show-t), jól átgondolt és megvalósított, a vékony, de hatásosan szerkesztett történetet szolgáló akciókkal, finom, sosem tolakodó humorral, határozott tempóban menetel előre, nem néz hülyének senkit, és bölcsen távol tartja magát a mai blockbusterekre jellemző mindenféle megalomániától és hivalkodástól.
Más kérdés, hogy a kétórás, tényleg felhőtlen szórakozáson túl nem fog semmiféle maradandó nyomot hagyni. Többek közt azért sem, mert a Szindikátus egy eléggé elmaszatolt koncepció: a főgonosz felejthető, és némi hanyagul odavetett, bosszúra utaló, homályos félmondatot leszámítva sosem válik világossá, hogy mit is akar elérni, és hogyan – márpedig egy anti-IMF azért ennél többet érdemelt volna. Emellett a fordulatok sem éppen eget rengetőek, az említett nagy maszktrükk például majdnem olyan átlátszó, mint amilyen a második részben volt.
És mégis: a Titkos nemzet tisztességesen megírt, megrendezett és eljátszott popcornfilm (e három kvalitás együttes megléte nem túl gyakori manapság – vagy bármikor – a folytatásokban), és bár ezt már valószínűleg csak az óriásrobotos-szuperhősös városzúzdák csömöre okozza, de kifejezetten üdítő egy olyan nagyköltségvetésű akciómozit látni, amelyben nemhogy nincs összeomló toronyház és világmentés, de teszem azt, még rakétával lődöző drónok sem kergetnek keménycsávók vezette kocsikat egy nagyváros utcáin. Ahogy a fenyegetés, úgy az akciók is kisebb léptékűek, sőt, akár még hihetőek is – és pont ettől izgalmasak (az operajelenet egészen kiváló).
A Titkos nemzet valahogy egyszerre tud modern és oldschool, laza és feszes lenni: lám, még formulákhoz ragaszkodva sem lehetetlen minőségi sokadig részt csinálni a mai Hollywoodban, bármennyi ellenpélda van is rá.