Egy új szuperfegyver áll bevetésre készen, az egész világ veszélyben van, ellenségek ólálkodnak minden sarkon, árulások várják, hogy a legrosszabb pillanatban leleplezhessék magukat – de a lényeg az, hogy a zakó nehogy meggyűrődjön. Az meg már egyenesen skandalum volna, ha esetleg lángra kapna (természetesen lángra kap).
Az U.N.C.L.E. embere (a ’60-as évek azonos című, klasszikus tévésorozatának adaptációja) felhőtlen, vagány, szellemes visszatérés egy kedvesebb, naivabb, színpompásabb korba, amikor még nem kellett minden nagyköltégvetésű filmbe (bár ennek a cirka 75 milliós büdzséje manapság kifejezetten szerénynek számít) megalománia, dráma és sötétség, elég volt, ha piszkosul jól elszórakoztatta a nézőt.
A ’60-as években kénytelen összefogni a két acsarkodó szuperhatalom, hogy elejét vegyék a kényes erőegyensúly teljes felborulásának egy gátlástalan harmadik tényező, egy újfajta fegyvert kifejlesztő nemzetközi bűnszövetkezet javára. Az amcsik és a ruszkik egy-egy legjobb ügynöke (Henry Cavill és Armie Hammer) egy eltűnt német tudós lányának (Alicia Vikander) segítségével ered az új ellenség nyomába, és… blablabla.
Őszintén? Teljesen mindegy. A sztori ugyanis lapos, kiszámítható és többnyire érdektelen – ha van komoly hibája Az U.N.C.L.E. emberének, akkor az az, hogy teljesen súlytalan: egy kémkalandhoz képest egy pillanatig sem érezni benne a tétet, így nincs feszültség sem. Hogy akkor miért esik mégis olyan jól, mint egy hűsítő koktél a sivatag közepén? Mert az egész egy teljes mellszélességgel felvállalt, totális style over substance, emellett imádni valóan oldschool, szemtelenül vicces és iszonyatosan szexi. Egy kicsit olyan, mint egy klasszikus Bond-kaland és a Kingsman keveréke.
Guy Ritchie soha életében nem rendezett ilyen jól: levetkőzte minden, a Sherlock-filmekkel végképp túlzásba vitt manírját és mesterkéltségét, és szakmájában ritka alázattal adta át magát a klasszikus kémfilmek formai követelményeinek. Nem csak a szép, letisztult vizualitásról, az osztott képmezőkről és a remek beállításokról van szó, hanem arról is, ahogy a humor, a tempó vagy a stílus egysége kedvéért olyan akciójeleneteket vezényel le mellékesen, kispadról, vagy éppen gyors, frappáns, összegző montázsokkal, amelyek más filmekben öt-tíz percnyi robbanássorozattal terpeszkednének el a játékidőn.
Ezenkívül sikerül új színt vinni a „művész vagyok” attitűdű kínzómester kliséjébe, és ott vannak az olyan gyönyörű jelenetek, mint amikor a férfi szuperkémek simán leállnak vitatkozni a női divatról (!), vagy amikor az ügynök, miután rájön, hogy az italába drogot kevertek, gondosan kikészít magának néhány párnát, és azokra fekszik rá, nehogy megüsse magát, amikor összeesik. Style, baby, style.
Az meg magától értetődő, hogy mindenki elképesztően dögös, vicces és elegáns; az arcátlanul beképzelt Cavill, a ketyegő bomba Hammer és a kiismerhetetlenül hűvös Vikander valahogy egyszerre őrülten férfiasak/nőiesek és pimaszul kisfiúsak/kislányosak (a pokolba Supermannel és a magányos lovassal), és nincsenek kihagyott gegek, nincsenek menő egysorosok, amelyeket ne vetnének oda hideg faarccal, a soundtrack pedig önmagában olyan szexi, hogy simán felírhatnák Viagra helyett. Daniel Pemberton eredeti score-ja a korszak funkos kísérőzenéit vegyíti egyfajta morriconés hangzással, amelybe tökéletes természetességgel simulnak bele a ’60-as évekből gondosan összeválogatott betétdalok (Nina Simone, hogy mást ne mondjak). Az év egyik legjobb és legegyedibb zenéje.
Az U.N.C.L.E. embere nagy húzása, hogy úgy tud egyszerre a kedvére tenni nőnek és férfinak, fiatalnak és idősnek, vagyis úgy tud mindenkihez szólni, hogy közben egyáltalán nem tűnik erőltetetten, kiszámítottan uniformizáltnak. Amikor pedig nyilvánvalóvá válnak a hiányosságai, csak megigazítja a nyakkendőjét, sármosan elmosolyodik, megereszt egy laza beszólást, és győzelmének teljes, szemtelen tudatában elsétál a következő kaland felé.