– Mi van, ha valaki meglát minket?
– Majd azt mondjuk nekik, hogy zsaruk vagyunk.
– Jó ötlet.
Ez a dialógus Travis és Harrison közt zajlik le, akik vidéken, úttalan utakon baktatva rátalálnak egy gazdátlan, de nyitva hagyott rendőrautóra, és némi „mered-nem mered” játék után úgy döntenek, elviszik egy körre. Travis és Harrioson tízévesek, és éppen megszöktek otthonról. Tövig nyomják a gázpedált, lelkesen rikoltoznak, a fegyverekkel és a golyóálló mellénnyel játszanak, szóval baromi jól érzik magukat. Csak egy gond van: a rendőrautó azért állt ott elhagyatottan a semmi közepén, ment gazdája, a nem kicsit korrupt seriff éppen egy hullát temetett el a közelben. És mivel a másik hullajelöltje még mindig a kocsi csomagtartójában van, duplán csalódott, amikor visszatérve nem találja a helyén a járművet.
Jon Watts, a tavalyi, erre a rövid említésre sem méltó bohócos horror, a Clown és a 2017-ben érkező Pókember-reboot rendezőjének második filmje, a Cop Car (2015) egy road movie-ba oltott keveréke a Véresen egyszerűnek és az Állj mellém-nek – és bár persze nem lesz belőle akkora klasszikus, mint az említett elődökből, azért így is az év egyik legkellemesebb meglepetése. Izgalmas és fekete humorú, hol gonosz, hol bájos történet ártatlanságról, felnőtté válásról, és mindarról a hirtelen sötétségről és traumáról, a naivitás és a valóság jelentős károkkal járó összeütközéséről, amely utóbbit néha előidézi.
Az alig másfél órás, elképesztően letisztult, nyílegyenes, mindenféle sallangot látványosan és elegánsan kerülő, és bár lassan csordogáló, a végére annál inkább felpörgő thriller mind a cselekménnyel, mind a szereplőkkel kapcsolatban csak a legszükségesebb információkra tér ki. Watts (aki nem csak rendező, hanem társíró is volt) nem foglalkozik az előzményekkel, nem tudjuk meg sem azt, miért szöktek el a fiúk otthonról, sem azt, hogyan került a lakásában drogot, fegyverarzenált, aranyat és hamis iratokat tartó mocskos seriff összetűzésbe a csomagtartóban temetését váró testvérpárral (legfeljebb következtetni lehet egy elfuserált kábszerüzletre). A fókusz végig az itt és most zajló eseményeken van, a srácokon és az őket üldöző zsarun.
Előbbiek egy ideig felszabadultan garázdálkodnak a kihalt, vidéki utakon, de aztán már csak rettegve várják sorsuk alakulását, amikor a móka ronda fordulatot vesz, és kereszttűzbe kerülnek – itt választódik el kőkeményen az igazi fegyverekkel játékként babráló, gyermeki ártatlanság és a vérontásra hajlamos, brutális realitás. A határátlépésről Shea Whigham is gondoskodik egy ijesztő monológgal, de a fő attrakció természetesen a seriffet alakító Kevin Baconnak jut, aki pályája egyik nagy alakítását hozza.
Átlátszóan és tenyérbe mászóan mézes-mázos modorú, nem különösebben okos, viszont elszabadulásra váró agresszióval és izgága türelmetlenséggel teli, overkill-bajszos suttyó, egyszerre komikus és fenyegető – néhány szerencsétlenkedése, finoman eltúlzott gesztusa és mimikája szinte olyan benyomást kelt, mintha egy modern, thrillerekre specializálódott Buster Keatont látnánk. De amikor felbukkan kezében Uzival, arcán bedrogozott pszichopata-mosollyal, tudjuk, hogy nem viccel.
Watts szimpatikus mértéktartása a rendezésen és a színészvezetésen is érződik; a hosszú snitteken, a nagy látószögű, az egész tájat magukba ölelő, grandiózus, ugyanakkor az események relatív jelentéktelenségét is kommunikáló képeken, a vagy visszafogott, vagy meglepően bolondos zenén, és a megfontolt alakításokon – a fiatal színészek minden túlzástól és színpadiasságtól mentesen játsszák a hangsúlyosan átlagos gyerekekként, minden manír nélkül megírt karaktereket.
Nagyon szépen és következetesen kivitelezett, nagyon kompakt film a Cop Car, egyetlen hibája, hogy a gondos feszültségépítés és az intelligens karakterrajz ellenére végül mégsem tud igazán nagyot robbanni. Bár a zárókép az éjszaka közepén száguldó, kék-vörös fényben úszó rendőrautóval fantasztikusan hangulatos, és Watts itt is nagyon észnél van (hogy ti. mi az, amit megmutat, és mi az, amire csak utal), a finálé összességében lehetett volna egy kicsit masszívabb.