Az ajándék (The Gift)
Azt már rég tudjuk, hogy Joel Edgerton jó színész, most viszont kiderült, hogy rendezőnek és írónak is remek (bár utóbbira utaló jelek eddig is voltak, ld. Felony, Országúti bosszú). Az ajándék egy sokszor látott felállásból indul ki: egy új helyre költöző házaspár (Jason Bateman és Rebecca Hall, előbbi szokatlanul komoly szerepben) életébe lassan, fokozatosan betolakszik egy pszichopata, a férj egykori iskolatársa (Edgerton), akinek már második megjelenésekor annyira furcsa mondatok jönnek ki a száján („Hoztam nektek ablaktisztítót, mert láttam, hogy sok ablakotok van.”), hogy egyértelműen nincs rendben vele valami. Edgerton nagyon ügyesen építi a feszültséget, az eleinte csak szimplán kínos szituációkat fokozatosan, kiváló stílusérzékkel tereli a konkrét fenyegetettség felé, de igazi bravúrja nem is az, hogy jól bánik az asztalra kipakolt sakkfigurákkal, hanem az, hogy az egész asztalt felborítja, és kivágja az ablakon – egyrészt úgy, hogy egyáltalán nem számítasz rá, másrészt viszont úgy, hogy utólag visszatekintve teljesen egyértelmű, hogy mindvégig erre készült.
A lassan bőr alá férkőző thriller egy helyütt bravúros, és abszolút váratlan módon nagyon kemény és kényelmetlen drámába megy át, mielőtt visszacsap az eredeti műfajába – és talán itt van az egyetlen problémája. Talán kár volt az utolsó húsz percben újra meg újra csavarni valamit a sztorin, talán meg kellett volna hagyni drámának – bitang erős befejezés lett volna belőle. Ugyanakkor tény, hogy az említett csavarok végig következetesek, jól felépítettek, Edgerton semmit nem húz elő csak úgy előzmények nélkül a seggéből, olcsó hatáskeltésként. Precízen, gondosan összerakott, remek alakításokkal megtűzdelt film ez, ami a végére picit meginog, de így is az év az egyik legkellemesebb, szinte a semmiből jött meglepetése. Vagy ajándéka. (Rusznyák Csaba)
BeSZERvezve (American Ultra)
Amikor először megláttam az American Ultra magyar címét, legszívesebben sírtam volna. Így utólag már helyénvalónak találom, hogy sikerült egy olyan címet választani, amely többé-kevésbé visszatükrözi a film színvonalát. Na, jó, azért ANNYIRA nem rossz a BeSZERvezve. Csak épp ahhoz képest, hogy egy keményen R-es akciókomédiáról van szó Max Landistől, Az erő krónikája írójától, a főszerepben egy szétszívott agyú, kormányzatilag amnéziás exügynökkel, aki Amerikai legdepresszívebb kisvároskájában tengeti marihuánába bódult napjait élete szerelme oldalán, amíg el nem jön érte egy CIA-s bérgyilkoscsapat… hát, ahhoz képest ez nagyon kevés.
Az egyetlen, ami működik, az a két főhős, Jesse Eisenberg és Kristen Stewart szépen megírt kapcsolata (még úgy is, hogy ők maguk elég semmilyenek), és ez nyújtja egyébként az egyetlen valamirevaló narratív szálat is a mérsékelten unalmas akciók és a kevésbé mérsékelten unalmas töltelékjelenetek közt. A film érthetetlenül, és vakon elmegy mindamellett, amitől jó lehetne: végig benne van egyfajta elszállt karakterekkel teli, legalább félig, de inkább teljesen őrült, pimaszul vicces, füves és véres poénokkal teli agymenés lehetősége, de Landis és Nima Nourizadeh (Project X) rendező fáradtan megelégszenek az elvárható minimummal. A BeSZERvezve olyan, mintha valaki betépve kitalálta volna, hogy megcsinálja a Bourne-rejtély és a Garden State keverékét, aztán az ötlet zsenialitásán végigröhögte a fél napot, de mire leült megírni a sztorit, rég elmúlt a fű hatása, és már kurvára nem emlékezett rá, hogy mi volt olyan vicces benne. (Rusznyák Csaba)
Fantasztikus Négyes (Fantastic Four)
A (szuperhős-)univerzum egyik nagy rejtélye, hogy miért pont Stan Lee első mutánsgárdájának nem akar összejönni az élet, vagyis a filmes karrier. Ha esetleg arra tippelnénk, hogy egy nyúlós testű tudóst vagy egy beszélő kősziklát nem lehet kellően komolyan venni, akkor gondoljunk arra, hogy egy hangyák hátán lovagló mélynövésű férfi is önálló filmet kapott idén, de a limitált szókincsű ember-fa hibrid látványa se zökkentett ki senkit. A megfejtés tehát: passz.
Ami biztos, hogy egy jó Fantasztikus Négyes-adaptációhoz minimálisan a csoportdinamikát és a hangvételt illene jól belőni. A 10 évvel ezelőtti első kísérlet a mai, Marvel által idomított ízlésünkhöz képest a szükségesnél infantilisebb volt, a folytatás meg patetikusabb és zavarosabb. Ha Jessica Albát mint géntudóst (facepalm.jpg) nem számítjuk, a castingra nem lehetett komolyabb panasz, de itt véget is érnek a pozitívumok.
Az idei verzióhoz is sikerült jó színészeket találni, Josh Tranknek pedig még valami olyasmije is volt, amit úgy hívunk: rendezői koncepció. Egyértelműen marvelosítani akarta a filmet; komplexebb figurák, ráérős karakterépítés, sötétebb, erősen korhatáros hangulat – nagyjából ez lehetett a terv. A film első fele még működik is, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy sikerül felmondani a Marvel-féle univerzumépítés szabályait közepesen unalmasan, de aztán történik valami, aminek a megértésére legfeljebb akkor lesz majd esélyünk, ha kijön 10-20 év múlva egy visszaemlékezős dokumentumfilm a forgatásról és a rendező, illetve a stúdió csatáinak hátteréről.
Az igazság valahol félúton lehet: Trank képességeit (és diplomáciai érzékét) meghaladhatta a feladat, és amikor nem tudta meggyőzni a stúdiót arról, hogy működni fog a végtermék, a Fox közbelépett, és a második felvonást újraforgatásokkal és vágásokkal megpróbálta áramvonalasítani. Lehet, hogy Trank eredeti verziója nézhetetlen lett volna, így viszont pont az hiányzik belőle, ami a létezését megindokolhatná. Akár korrekt szuperhősmozi is lehetett volna belőle, helyett a fináléra saját asylumos paródiájává vált
Mondanám, hogy kár érte, de nem vagyok benne biztos, hogy a világnak mindenképpen szüksége van egy jó / rossz / bármilyen Fantasztikus Négyes-filmre. (baski sándor)
Sinister 2: Az átkozott ház (Sinister 2.)
Az ördögűzős-démonos filmekre specializálódott Scott Derrickson 2012-es horrorját műfajújítónak még véletlenül se lehetett nevezni, legfeljebb Christopher Young zseniális soundtrackje és Ethan Hawke játéka emelte pár milliméterrel a középmezőny fölé. Az ismerős panelekből (Ragyogás, Ringu és minden kísértetházas mozi) felhúzott történet frappáns finálét kapott, úgyhogy a folytatás igénye a nézők helyett valószínűleg csak a producerekben merült fel. Derrickson azért összedobott egy szkriptet (főállásban már a Doctor Strange-en dolgozik), amiben az előző rész comic reliefje, a sheriff-helyettes (James Ransone, alias Ziggy Sobotka!) megpróbálja kideríteni, hogy miért kellett Hawke karakterének és a családjának elhaláloznia (spoiler, bocs), és ezzel párhuzamosan igyekszik megmenteni az új szereplőket a hasonló végzettől.
A folytatás semmilyen formában nem gondolja tovább az alapötletet, vagyis itt már nem kapunk se rejtélyt, se csavart a fináléban. Tudjuk, ki a fődémon, hogy mik a céljai és kik a minyonjai. Az izgalmakat így egyedül a jump scare-eknek kellene szavatolniuk, de a kijelölt rendező, Ciarán Foy azokat is egy nyugdíjas iparosmester lelkesedésével mutatja be. A Sinister 2 egyetlen dolog miatt lehet érdekes: a családirtásra buzdító Super 8-as felvételek ötlete miatt nézhető horrorfilm-ellenes vádiratként is. Igaz, a Ringu már ezt a poént is előtte. (baski sándor)