„He’s only comfortable at war. He’s taking us to the slaughter.”
Pablo Escobar, a világ legnagyobb, leghíresebb és leggazdagabb drogbárójának nagyszabású történetébe már nem egy rendező és producer bicskája tört bele: Oliver Stone Escobar című életrajzi mozija 2009 óta sodródik, Joe Carnahan Killing Pablo című projektje pedig több mint tíz éve próbál gyökeret ereszteni. A szokásos (költségvetési) problémák mellett valószínűleg az sem segít, hogy ez a sztori egész egyszerűen túlságosan nagy, gazdag és szerteágazó. Ez látszik a Netflix új sorozatának első, tízrészes évadán is: a Narcos szinte állandó narrációval, dokumentarista stílusban, nagy sebességgel robog előle, és belefojtja a nézőt az információrengetegbe – pedig csak 1991-ig, a „börtönből” való szökéséig meséli el Escobar történetét. (Az utána folytatott másfél éves hajsza, amelyben a hatóságok, kormányok mellett az üldözött egykori kartelles társai és ellenségei is részt vettek, a második évadra marad – legalábbis remélhetőleg.)
A Narcos ugyanis nem pusztán Escobar felemelkedéséről, és nem pusztán az utána loholó DEA-ügynökökről szól: az alkotók fáradhatatlanul végigveszik a kokainkirály bő egy évtizedes uralmának politikai, gazdasági és társadalmi hatásait és a hatalmasságok háttérben folyó sakkjátszmáit is. A történetet ugyan Steve Murphy nyomozó szemszögéből mesélik el, ám mindennek Escobar áll a középpontjában. Olyan, mint egy pók egy hatalmas háló közepén, amelynek minden egyes szála megremeg a mozdulataira: ezreket öl meg, politikát befolyásol, milliókat szoktat rá a kokainra, nemzeteket roppant meg.
A sorozat így monumentális és dokumentarista egyszerre. A rendezők, élükön az első két részt jegyző José Padilhával (Elite Squad 1-2) tonnányi archív felvétel használatával vágtáznak végig a fikciós elemekkel színesített valós eseményeken, leginkább Martin Scorsese gengsztereposzait és Oliver Stone politikai drámáit idézve. A hangsúly végig a nagy, teljes képen van, a személyes drámáknak kevesebb tér jut, és a sztori nagyobb akciójeleneteit (pl. a kolumbiai legfelsőbb bíróság ostromát) is gyakran elintézik egy híradórészlettel vagy a narráció egy-két mondatával. Vagyis aki egy szenvedélyes, személyes hangvételű thrillert vár, az csalódni fog – aki viszont Escobar karrierjének erőszakos, grandiózus, színes, aprólékos és lenyűgöző tablójára vágyik, hatásmechanizmusát tekintve nem annyira egy sorozat, mint inkább egy tízórás film formájában, az készüljön fel egy elképesztően feszes és masszív bűndrámára.
Az írók többnyire ügyesen lavíroznak a sztori különböző elemei között, és nem feledkeznek el a szituációk abszurditásáról és száraz humoráról sem. Akaratlanul is vicces, ahogy a drogbárók úgy megszedik magukat, hogy szó szerint nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel, ezért egy részét elássák az erdőben, vagy szétosztják a szegények közt (így lesz Escobarból Kolumbia népi hőse, Robin Hoodja). Már-már szatirikus, hogy az amerikai kormány egészen addig le se szarja a drogproblémát és az azzal óhatatlanul együtt járó gyilkossági hullámokat, amíg rá nem jönnek, hogy a kartellek miatt súlyos dollármilliárdok folynak ki az országból. Közben a DEA-ügynökök hol az egész Kolumbiát behálózó korrupció, hol az ostoba és lassú bürokrácia, hol az amerikai politika prioritásai miatt (a kommunistákban nagyobb veszélyt látnak, mint a drogüzletben) képtelenek igazán felvenni a kesztyűt Escobar rákként burjánzó birodalmával szemben.
A karakterek terén egyértelműen a kokainkirály viszi a prímet: Wagner Moura (aki egyébként közel húsz kilót hízott a szerephez) visszafogottan, mégis energikusan, hangjában, tekintetében folyamatos fenyegetéssel (ld. róla a cikk eleji idézetet) hozza a hol szerető apának, hol kegyetlen gyilkosnak ábrázolt Escobart. Ő is és az írók is értik, hogy a kényelmes megkülönböztetés érdekében szörnyetegnek titulált emberek, tetszik vagy sem, még mindig emberek, és a kíméletlenül hatalomra törő, ezreket lemészároló drogbáró alakjában folyton megcsillan a humánum, amikor a feleségével vagy az anyjával beszél, vagy amikor rátör a honvágy a hazája iránt, ahonnan a kormánya száműzte. A sztorit mesélő Murphy (Boyd Holbrook) ehhez képest sótlan jófiú, természete sötétebb oldalának izgalmasan hangzó felszínre törését, illetve a törvény vs. igazság problémakörét maga alá temeti a narratíva szerteágazó eposzisága (társa, a Pedro Pascal alakította Pena sokkal érdekesebb, árnyaltabb és karizmatikusabb karakter).
A Narcos talán nem mestermű: alapvetően pörgős története olykor megbicsaklik, máskor túlzsúfoltnak tűnik, az ígéretes mellékalakok pedig hajlamosak elsikkadni (pedig például Carrillóban, a tisztességes, ám megszállott kolumbiai zsaruban annyi a potenciál, hogy akár egy saját filmet is elvihetne a hátán), de már az is hatalmas teljesítmény, hogy ezt a gigászi sztorit sikerült egyben tartaniuk az íróknak. Amit pedig elmondanak a politika, a drog, a bűn és a nemzetközi érdekek összefonódásáról, Kolumbia helyzetéről és Amerika szerepéről, az egyenesen bravúros.