A marsi mennybemenetele maga a nagy amerikai sikertörténet. Andy Weir félig-meddig hobbiprojektként írta meg a könyvet, és ingyen, fejezetenként kezdte elérhetővé tenni a saját blogján, 2012-ben. A Marson rekedt, és a vörös bolygó mostoha körülményeivel ádáz, hosszas élethalálharcot vívó asztronauta történetének mint okos, átgondolt, tudományos alapossággal kidolgozott hard sci-finek olyannyira híre ment, hogy nemsokára megkereste Weirt egy nagy kiadó – aztán ráadásul bekopogott az ajtaján Hollywood is, egy Ridley Scott-tal és egy Matt Damonnal később pedig itt van nekünk az év valószínűleg legjobb sci-fije.
A Mentőexpeeeeehhh, a picsába ezzel, szóval A marsi előtt álló legnagyobb kihívás nyilván a könyv tudományos részletgazdagsága volt – mert bár Weir művének legalább annyira (sőt) fontos része a humora, a humanizmusa és a reménytelisége, mint a tudósgeeksége és a sci-fi manapság túlságosan is sokszor elhanyagolt „sci”-jének kimaxolása, alapvetően mégiscsak utóbbi aspektusainak köszönheti, hogy az olvasók felkapták. De bármilyen érdekfeszítő is 10 oldalon keresztül marsi krumplitermesztésről olvasni, a film nyelve (főleg egy hollywoodi tömegtermék esetében) nem engedélyezi az efféle pöcsölést.
Ezért aztán Drew Goddard forgatókönyvíró (Ház az erdő mélyén, illetve ő jegyzi majd Spielberg kb. a Római Birodalom bukása óta várt Robopocalypse-át is) úgy hajigálta ki a könyvből a „felesleges” súlyt, ahogy Watney az MFE egységből. Asztronautánk nagyjából tizedannyi problémával szembesül, mint az eredetiben, és azokat is könnyebben, gyorsabban oldja meg (csak egy kósza példa: a krumpliapokalipszisnek mind az előzménye, mind az utóhatása sokkal kevésbé fajsúlyosabb és kiterjedtebb).
A jó hír, hogy ez legfeljebb csak a könyvet mélyen és már-már fanatikusan ismerőknek jelent majd problémát, vagy akár még nekik sem (és ezt a mű fordítójaként tapasztalatból mondom). Amitől ugyanis a regény igazán, tehát dramaturgiailag, hangvételileg, karakterileg működött, az hiánytalanul megvan az adaptációban is. Matt Damon remekül hozza az egyszerű, szimpatikus, a problémákat némi gondolkodás után egy vállrándítással és „ez a bolygó velem nem baszik ki” attitűddel fogadó Watney-t, és öröm nézni, ahogy többnyire túlzás- és bullshitmentes MacGyverként sarkára áll az emberi találékonyság, küzdőszellem és „akkor is elsütök még egy utolsó poént, ha beledöglök” nevében.
A sztori másik, földi oldalán pedig ott a remény és az összefogás, ahogy kis túlzással az egész világ Watney túlélésének szorít, és tudósok, bürokraták, amerikaiak, kínaiak együtt dugják össze a fejüket, hogy hazahozzanak valakit, aki esetében nem számít foglalkozás, nemzetiség vagy bármi egyéb, csak az, hogy: ember. A marsit ez az optimizmus, humanizmus és melegszívűség hajtja előre, na meg a kedves, szarkasztikus, vagy adott esetben akár kicsit trágár humor - és persze Scott lendületes rendezése, amelynek köszönhetően a 140 perc úgy illan el, ahogy a levegő szökik ki egy felrobbantott zsilipen át.
Igaz, a filmnek (ahogy a regénynek) nincsenek mély rétegei, filozófiai síkjai, és még akár kihagyott ziccerekkel is meg lehetne vádolni (ld. a totális, egyedül-egy-egész-bolygón magány pszichológiai hatásainak elsumákolását, illetve az sem a legjobb megoldás, hogy a főhős a magyar címnek megfelelően kispadra ül a játékidő utolsó harmadában), viszont elejétől a végéig piszokmód szórakoztató – ráadásul okosan, és a legkevésbé sem arrogánsan, tolakodóan az. Jó tudni, hogy készülhet még Hollywoodban nagyköltségvetésű sci-fi egyszerű, de fontos dolgokról, világmentés, városamortizáció, retinát szétbarmoló CGI-örvények, óriásrobotok és szuperhősök nélkül is. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az álomgyárban a műfaj manapság szinte csak az akciózsánerrel egybemosva létezik.
Szóval, ha A marsi nagy siker lesz (és remélem, hogy az lesz, mert megérdemli), akkor akár még ki is mentheti a sci-fit a jelenlegi stagnálásából.