A vadregényes amerikai tájon, a nap alatt alvó cowboy arra
ébred, hogy éppen elvágják a torkát. A kialudt tábortűz körül fekvő két barátja
ezen már túlvan, holtan, vérükbe fulladva feküdnek a földön. Tette végeztével a
gyilkos a társához fordul, és panaszos hangon megkérdezi: „Miért pisálják
mindig össze magukat?” Ekkor még egy perc se telt el a Bone Tomawakból. Csak
azért mondom, hogy tudd, mire számíts.
Igaz, a pofán veréssel felérő nyitányt követően (amelynek a fenti pusztán a kezdete, a koponyákkal jelzett, rémálmokat előrevetítő temető csak ezután jön) az ember komplett, kétórás vérfürdőt vizionál, ehhez képest a zenész és regényíró S. Craig Zahler első filmjének bő két órájában csak ritkán szabadul el az erőszak – akkor viszont hirtelen és nagyon brutálisan.
Az említett gyilkost (David Arquette) később elfogja egy kisváros seriffje, Franklin Hunt (Kurt Russell és a szakálla), aki szívesen lövi lábon a kellemetlenkedő gazembereket – ám az éj leple alatt elrabolják a foglyot a seriffhelyettessel és a sebeit kezelő doktornővel együtt. Hunt a nő nemrég balesetet szenvedett, mankóval járó férjével, Arthur O’Dwyerrel (Patrick Wilson), idős segítőjével, Chicoryval (Richard Jenkins) és egy rasszista pisztolyhőssel, John Brooderrel (Matthew Fox) ered az emberrablók nyomába – akik olyan barbár, kegyetlen, a világtól teljesen elzártan élő indián kannibálok, hogy az újvilági vadon többi őslakó törzse is messze elkerüli őket.
A John Ford Az üldözők című westernjét és Wes Craven A dombnak szeme van című horrorát bizarr módon ötvöző Bone Tomahawk egyfajta furcsa, üdítően hatásos találkozása a vérben dagonyázó exploitationnek és a művészi igényességgel elkészített kaland/drámának. Másfél óra telik el, mire a kis, szedett-vedett csapat eléri többnapi lovaglásra lévő célját, hogy aztán összecsapjon a kannibál törzzsel, és Zahler addig is a karakterekkel foglakozik, egyik remek dialógust szőve a másik után.
A cselekmény lassú (ami azt illeti, néha kicsit túlságosan is lassú) tempója bőven hagy teret a színészeknek: Kurt Russell verhetetlen karizmával, abszolút jelenléttel hozza a tőle elvárt szigorú, kemény, no-bullshit seriffet, Patrick Wilson rutinosan visz színt az egyébként kissé laposra, viszont elképesztő elszántra és szívósra írt figurájába, Richard Jenkins pedig valósággal brillírozik az öreg és némileg esetlen, de sziklaszilárd jellemű Chicory szerepében – ő a társaság morális középpontja, és az ő barátsága ad plusz dimenziót és humánus oldalt Russell alakjának is. Az igazi meglepetés azonban Matthew Fox, akitől még egy grammnyi színészkedést sem láttam soha, itt azonban fantasztikus hidegséggel hozza az egyszerre vonzó és taszító, romlott, mégis emberi gyilkos árnyalt karakterét.
A Bone Tomahawknak ez a középső egy órája tényleg csak arról szól, hogy a szereplők mennek A pontból B-be, és a köztük kialakuló interakciókat figyeljük. Szó esik múltról, házasságról, döntésekről, moralitásról, hol komolyan, hol száraz vagy éppen fekete humorral, és közben az egészet áthatja a sürgősség, a fenyegetettség érzése. Végzethez, halálhoz, rothadáshoz közeledünk, és a pokol éppolyan hirtelen szabadul el, ahogy a bőr és a hús nyílik meg a nyakon a pengének. Pont akkor, amikor ezek a karakterek minden erényükkel és hibájukkal együtt már hozzánk nőttek.
Zahler olyan kegyetlen, nyomasztóan feszült gorefestet szabadít el a fináléban (bár ezt nem feltétlenül a mennyiségre kell érteni – tudja, a kevesebb több), hogy azzal akár még a klasszikus olasz kannibálfilmek veteránjainak gyomrát is megmozdítja. A gondos karakterrajz és a megfontolt történetépítés pedig tesz róla, hogy ne tudjuk könnyen lerázni magunkról a látottak hatását. Minden célba találta lövésnek, nyílvesszőnek, minden szövetet roncsoló vágásnak érezhető, kellemetlen súlya van. Zahler kannibáljai némák, és groteszk, állatszerű hangjelekkel kommunikálnak, a semmiből bukkannak elő, kíméletlenül és visszataszítóan – emberek, mégis borzalmas, horrorisztikus szörnyetegekként fogjuk fel őket, mert nincs bennük semmi emberi.
A Bone Tomahawknak megvannak a maga hiányosságai (az operatőri munka szolgál hatásos, erőteljes képekkel, összességében mégis átlagos, a finálé az említettek ellenére is kicsit kevés a hosszú felvezetés után), és könnyen megeshet, hogy a klasszikus westernek kedvelőit a durva erőszakkal, a horrorrajongókat meg a lassú tempóval veszíti el. De jó horrorwestern ritkán készül, ez pedig mindenképpen az. Meg kell becsülni.