Most is, mint mostanában annyiszor, tépelődéssel kezdem ezeket a sorokat; ha valakinek, akkor nekem nagyon bejött a Skyfall. A filmek eddig csak olcsó poénokkal és vállrángatásokkal megválaszolt kérdéseket feszegettek Ian Fleming teremtményével kapcsolatban - ti. ez az első világháborúból maradt lovag, a magányos ügynök a terepen, aki megalomán titkos társaságokkal küzd, vajon hogyan is illeszkedik bele az Új Világrendbe. Pedig már túlélt párat, de most igazán, komolyan, az Internet meg a drónok meg a parlamenti különbizottságok meg a Wikileaks közepette vajon még van-e létjogosultsága? A Skyfall nem maradt adós; Bond majd’ minden anakronizmusa megkapta a magáét a maga visszafogott szellemességével. Úgy nyitott új lapot, mint a schildai polgárok; megváltozott, megújult de mégis maradt az, ami eddig volt: Őfelsége Leghíresebb Titkosügynöke. A Skyfall minden hibájával együtt nagyszerű szórakozás és méltó fejezet a Bond-kánonban. Így aztán vártam, hová lehet mindezt fokozni, és hát a Spectre… talán a végére rájövök, mi a baj.
Mexikóban nyitunk, ahol Bondnak el kell tennie láb alól a célpontját a mexikói Halottak Napja alkalmávól rendezett karnevál forgatagában; a négyperces nyitójelenet éles ellentéte A Quantum csendje nézhetetlenné vágott autósüldözésének, izgalmas, nagyléptékű, ahogy az Bondhoz illik. Hogy vajon miért vállalkozott erre a küldetésre, vagy hogy kinek a nyomában is van, az egyelőre titok: egy múltbéli üzenet indítja el az események láncolatát, amely Rómától az osztrák alpokon át Afrikáig vezet, hogy Londonban érjen véget - papíron minden adott egy jó kis kalandhoz. Az első két felvonás tele is van tűzijátékkal, olyan akciókkal, amelyeknek van tétje, érezni a fájdalmat, és újra felbukkan a Bond-autó - ami megint csak nem úgy kerül képbe, ahogyan várnánk, és több poén van benne, mint az idei év teljes vígjátéktermésében, de nem olyan gyermeteg módon, mint amilyenné a Roger Moore-féle Bondok öregedtek.
A Spectre az Őfelsége titkosszolgálatában és az Oroszországból szeretettel (amely számomra minden idők legjobb Bond kalandja lenne, ha nem lenne azóta majdnem nézhetetlenül hímsovén) legjobb pillanatait idézi, nem erőszakosan és nem bennfenteskedve. Mindent összevetve: két órányi remek szórakozás - de még van hátra egy felvonás, és az utolsó fél órára történik valami furcsa. Mintha az “odamegyünk a főgonosz bázisához, és…” résznél elakadtak volna a szerzők, a film ugyanis megdermedt tekintettel néz a messzeségbe, majd mintha megbabonázták volna, lassan elindul valamerre a távolba. Előkerül Christoph Waltz, kap néhány oldalnyi, fenyegetőnek és reveláció-erejűnek szánt oldalt, majd egy rövid akciószekvencia után ugrunk is az utolsó helyszínre, amely mind képileg, mind történetileg alulmúlja az azt megelőző két órát. Valószínűleg annyira teletömték minden földi jóval a Spectre elejét, hogy a végére nem maradt más, mint amit nem forgattak le a Skyfall londoni akcióiban. És ez szomorú.
Ekkor a már korábban felfedezett, de elnyomott problémák is felmerülnek, mind a történet logikájában - voltaképpen mi is volt az eredeti terv? -, mind pedig az olyan apróságokban, mint a zene: Thomas Newmannel nincs semmi bajom, és megértem, hogy Sam Mendes ragaszkodik hozzá, de már a Skyfall is leginkább minden volt, csak nem Bond-zene. Valahogy nincs meg benne a kellő alkalmiság; nem borzongat meg, nem erősít meg abban, hogy Bond-filmet nézek. Hiányzol David Arnold! A főcímdalról pedig inkább hallgassunk, azzal teszünk a legjobbat.
Minthogy az is szomorú, hogy a csavar annyira nyilvánvaló, mint a Sötétségben esetében. És az is, hogy kis híján úgy ér véget, mint az Őfelsége titkosszolgálatában - nagy bánatom, hogy az említett film amúgy zseniális, de sajnos egy ausztrál használtautó-kereskedő játssza benne Bondot, ettől pedig az utolsó jelenete nem működik. Igen, kimondtam: George Lazenby akkor sem tud játszani, ha az élete múlik rajta. Itt pedig, amikor minden adott lenne egy drámai, fontos véghez, a film szemérmesen lehunyja a szemét, és elhallgat. Megosztó egy befejezés, nekem annyira nem tetszik, de ez is egy megfejtés; majd ha és amikor lesz következő, kiderül, mire elég.
Szerkezetében a Spectre nagyon hasonló a Skyfallhoz, csakhogy míg az utóbbit az elejétől a végéig élveztem, és nem találtam lassúnak, ezt itt nem mondhatom el; a Skyfall skóciai végjátékában hőseink elképesztő túlerővel néznek farkasszemet, távol minden segítségtől, elszigetelve. A Spectre végjátéka főleg az, hogy Andrew Scott minden erejével azon van, hogy ne játsszon Moriartyt, hiába írták olyanra a könyvet. És ő még csak nem is a legfontosabb rosszember a történetben. Szegény Dave Bautista; kapott egyetlen szót dialógusnak meg nettó négy jelenetet, pedig az az ember hatalmas, tudott volna még ezt-azt csinálni. Christoph Waltz takaréklángon tolja le a neki kiosztott szerepet, Ralph Fiennes, Naomie Harris és Rory Kinnear végre akciózhat kicsit, Ben Whishaw viszont teljesen megérdemelten ellopja a show-t; először fordul elő, hogy az ember szinte rámordulna Craigre, hogy igazán lehetne kedvesebb is Q-hoz.
Nagy hangsúlyt fektettek a női karakterek nem 2D-sítésére Sam Mendesék, ami szerencsére látszik, bár így is a nálánál tizenhét évvel fiatalabb Léa Seydoux lesz titkosügynökünk párja, a nagy dérrel dúrral beharangozott “Nézzétek! Bond csaja vele egyidős!” Monica Bellucci kap két jelenetet, aztán usgyi, legyetek boldogok. (Persze a sajtó ezt nem így tálalta, hanem kábé azon a színvonalon, hogy “Látjátok? Öreg a Bond csaja!” Ezúton is szeretnék elnézést kérni a nevükben.) Nem mintha rosszul lennének megírva, vagy mintha a három - sejtetett - szexjelenet közül bármelyik is nemierőszak-szagú lenne, ellentétben a Skyfall zuhanyzós mutatványával, de még van hova fejlődni. Mindenesetre örvendetes, hogy a nőket nem hímestojásként kezelik, de még csak nem is a sarokban toporzékolnak, miközben Bondot verik: kiveszik a részüket az akcióból, és ez nagyon jó irány, ebből kértem volna még.
Mindent összevetve nem rossz Bond-film a Spectre, közel sincs a széria legrosszabb darabjaihoz, mindazonáltal a Skyfallhoz viszonyítva csalódást keltő. Ellenben majdnem biztos vagyok benne, hogy mindenki élvezni fogja, a Kedves Olvasók többségét pedig hidegen fogják hagyni a kétségeim; ők jól fognak szórakozni, és ez így van jól.