Amerika, 1962: nem létezik rock & roll, nem zajlik
szexuális forradalom, nincsenek lázadó tinédzserek. Hatalmas horogkereszt virít
a Times Square-en. A csillagok helyén az amerikai zászlón. A rendőrök, katonák és
tisztviselők karszalagján. Átlagemberek, orvosok jelvényein, kitűzőin,
nyakkendőin. Mindenhol. A nyugati parton a felkelő nap jelképe tölti be az
utcákat. A tengelyhatalmak megnyerték a második világháborút, és felosztották
egymás között az államokat (úgy látszik, az olaszok már nem fértek oda a
húsosfazékhoz).
A The Man in the High Castle egyik remek vizuális húzása, hogy úgy pakolja tele a szabadság és a you can do it országát önkényuralmi jelképekkel, hogy az már-már szájbarágásnak tűnik – de túl azon, hogy a náci szimbólumokkal feldíszített New York és a japán zászlókkal kidekorált San Francisco monumentális képei egyszerre gyönyörűek és hátborzongatóak, az ember egy idő után egyszerűen hozzászokik a látványhoz, csakúgy, mint a Sieg Heil üdvözlésekhez és karlendítésekhez. Hozzászokik a horogkereszthez, az elnyomáshoz, a szabadság, az emberség, az élet lábbal tiprásához. Nincs már ebben semmi különös. Ez nem valami fertelmes, elborzasztó zsarnokság, amelynek nincs helye a világban, hanem: maga a világ. A normális. A hétköznapiság. Valahogy úgy, ahogy a The Walking Deadben a csoszogó zombik sem a horrort jelképezik, hanem az élet rendjét.
És az, ahogy a néző pár rész után belerázódik ebbe a rutinba, és már természetesnek veszi az újabb hatalmas szvasztikát Amerika szívében, mindennél jobban demonstrálja a képernyőn ábrázolt világ állapotát. Csak egy maroknyi ellenálló harcol, a többség egyszerűen betagozódott az új rendszerbe. Nincs itt semmi látnivaló.
A Philip K. Dick überklasszikus sci-fi regényéből (Ember a fellegvárban, 1962) rendkívül precízen megírt és megrendezett Amazon-sorozat első évadát már akkor is érdemes végignézni, ha csak a külsőségeket vesszük. A fényekkel és árnyékokkal nagyszerűen játszadozó, noiros fényképezés nyomasztó, perverz módon mégis hívogatóan szép történelmi lázálmot farag a koncepcióból, és vég nélkül el lehet merülni a díszletek aprólékos kidolgozottságában is. Az alkotók láthatóan alaposan átgondolták Dick alternatív valóságának látványvilágát a harmonikus, katonásan-tökéletesen rendezett Berlintől az Amerika náci és japán része közt feszülő, a második világháború előtti nosztalgiában ragadt semleges zónán át Hitler fenséges kastélyáig az osztrák Alpokban.
Szerencsére azonban nem kell beérnünk ennyivel, a forgatókönyv ugyanis szintén jeleskedik a világépítésben: a Japán és a Náci Birodalom hidegháborúba zuhanását, a Hitler közelgő halála miatt egymás torkának eső német felső vezetés konfliktusát és a hasonló információkat nem explicite zúdítja ránk, hanem fokozatosan, a cselekmény fordulatain és a dialógusokon keresztül érzékelteti – ahogy kell.
És ahol a szereplők részei ennek a világépítésnek, ott nagyszerű, meglepően árnyalt, izgalmas karakterek születnek. Mint például John Smith Obergruppenführer (Rufus Sewell végig nagyszerű, de van egy konkrét jelente, ami totális szénészi mesterkurzus), a szigorú, és ha kell, kegyetlen, mégis tisztességes és emberséges, a néző szimpátiáját újra és újra elnyerő náci felkavaró (és merész) oximoronja, vagy a saját hazájának eszközei iránt mélységes szégyennel viseltető japán kereskedelmi miniszter, Nobusuke Tagomi (Cary-Hiroyuki Tagawa is remekel).
Van, hogy antagonistaként bemutatott mellékkarakterek lépnek ki hirtelen a reflektorfénybe, és tárják fel érző, hűséghez és becsülethez ragaszkodó oldalukat – ahhoz képest, hogy a koncepció mennyire ordít a fekete-fehér ábrázolásmódért, a The Man in the High Castle bámulatosan komplex, zavarosan és valószerűen szürke világot fest, és a legváratlanabb pillanatokban húzza elő az emberi dráma kártyáját.
Sajnos pont a főszereplő trió haloványabb kissé, és különösen a húga megölése után az ellenálláshoz csapódó Juliana Crain (Alexa Davalos) és a kettős ügynök, Joe Blake (Luke Kleintank) bimbózó románca áll gyenge lábakon – amikor a szkript belefeledkezik a Juliana barátjával, Frank Frinkkel (Rupert Evans) kiegészülő szerelmi háromszögbe, az egyébként gördülékeny cselekmény is meg-megakad, ám e szereplők világképei is elég markánsak és változatosak ahhoz, hogy érdekesek maradjanak. Juliana remek példája a karakterek és a közegük közti viszony okos árnyaltságának: amerikaiként japán iskolában tanul aikidót, képes és akar is különbséget tenni „rossz” és „jó” japán közt, miközben pedig saját bőrén érzi, hogy az idegen elnyomás az emberek életének leghétköznapibb, legbensőségesebb közegébe is aljasan beeszi magát, és vonakodva beáll az ellenállásba.
Philip K. Dickből persze nem sok van a sorozatban, de ez már az év elején közzétett pilotból is egyértelmű volt. Dick, bármilyen témát vetett is fel, mindig sokkal inkább törődött az extrém körülményekbe kerülő, és ott helytállni gyalázatosan képtelen, nemhogy hősi tettre, de sokszor még bármiféle cselekvésre is alkalmatlan kisember nyomorúságával, mint a hagyományos cselekményvezetéssel és szálelvarrással, és azt már művei korábbi sikeres adaptációi (a Szárnyas fejvadásztól a Különvéleményig) is bizonyították, hogy erre a filmesek általában az arányok eltolásával és a sztorik átírásával reagálnak. (A sorozat talán leginkább dickes karaktere a pozíciójában tehetetlenül gyötrődő Nobusuke.) Viszont amíg ilyen jól csinálják: miért ne?
Egyelőre a sci-fi is MacGuffinként ücsörög a kispadon (a nácik, a japánok és az ellenállók mind titokzatos filmeket hajkurásznak, amelyek egy olyan világot ábrázolnak, ahol a szövetségesek megnyerték a háborút – sőt, még a jakuza is beszáll a buliba), úgyhogy a The Man in the High Castle legnagyobbrészt fordulatos kémthrillerként működik (remekül), a műfajhoz elengedhetetlen átverésekkel, hazugságokkal, merényletekkel és árulásokkal – és egy őrületesen izgalmas, minden szálon fantasztikus csúcspontra kifutó fináléval, ahol már a sci-fi is becsörtet a pályára, és gondoskodik róla, hogy átkozottul nehéz legyen kivárni a következő évadot.