Vágás nélküli, vagyis egyetlen hosszú felvételből álló
filmet készíteni trükkös dolog, és nem csak technikai szempontból – felmerül a kérdés: Miért van rá szükség? Mit tesz hozzá a sztorihoz vagy a
karakterekhez? Lehet annyi értelme, hogy ne csak gimmickként, jól hangzó
reklámfogásként vagy valamilyen nem kreatív szükségszerűségként tekintsünk rá?
(Ld. a found footage elterjedését, pusztán mert olcsó.) A német Victoria
(2015), Sebastian Schipper meggondolatlan fiatalságról, rossz döntésekről és
egy átlagosból rémálomszerűvé forduló éjszakáról szóló, piszkosul erőteljes, drámai thrillere hangos és ellentmondást nem tűrő igennel válaszolja meg a kérdést.
Ráadásul a Victoria úgy vágás nélküli film, hogy ellentétben pl. Hitchcock Kötelével vagy González Inarritu Birdmanével tényleg (rejtett) vágás nélküli, tényleg egy slukkra vették fel az egészet Berlinben, nagyjából hajnali fél öt és hét óra között, többnyire improvizált dialógusokkal (a forgatókönyv mindössze tizenkét oldalt tett ki) – egyébként harmadszorra sikerült jól (de még milyen jól), az első két próbálkozást kukázni kellett.
A film egy fiatal spanyol lány, Victoria története, aki három hónapja költözött Berlinbe, és a nyelvet nem beszélve, barátok nélkül kénytelen tengődni a számára ismeretlen nagyvárosban. Egy nap megismerkedik négy sráccal egy szórakozóhelyen, és mivel nagyon vágyik a társaságra, elkíséri őket az éjszakában – sétálnak, beszélgetnek, isznak, egy tetőn füveznek, Victoria pedig egyre közelebb kerül egyikükhöz, Sonnéhoz. Aztán egy másik srác, Boxer börtönviselt múltja előlép, és benyújtja a számlát: meg kell tenniük valamit, és ehhez akarva-akaratlanul is magukkal rántják Victoriát a bűnbe.
Ha nagyon bele akarok kötni a filmbe, azt mondom, hogy ez a kedves és átlagos lány túl könnyen és készségesen hozza meg az alvilági szituációkba vezető döntéseket – szinte gondolkodás nélkül bólint rá, hogy sofőrként szolgáljon kétes alakok nyilvánvalóan törvénytelen akciójához, és olyan zavarba ejtő természetességgel veti bele magát egy rablásba, ahogy más zoknit húz.
Schipper azonban pszichológiailag jól megalapozza mindezt a karakter magányával, elszigeteltségével (amely nem csak jelenlegi helyzetét, hanem egész addigi életét érinti, ahogy azt a kiváló zongorajelenetből megtudjuk) és már-már kétségbeesett vágyával, hogy tartozzon valahova, valakihez, hogy aztán az alkoholos és drogos befolyásoltság tovább lökdösse az izgalmak, a megfelelni akarás, a „kaland” útján, egészen addig, amíg már nincs visszaút. Laia Costa brillírozik a szerepben, gyermeki nyíltság, báj és ártatlanság vegyül benne a fiatalság bolondságával és felelőtlenségével, a mélyben, messze az édes mosoly alatt pedig ott burjánzik a generációs düh és szorongás.
Schipper a nyelvet is kihasználja a szituáció fokozásához – félelmetes nézni, hogy a lány, aki nem beszél németül (a többiek angolul kommunikálnak vele; már amikor akarják, hogy értse őket), a gengszterekkel való garázsbeli találkozáskor minden átmenet nélkül tárggyá, alkualappá degradálódik, és miközben neki magának fogalma sincs, mi történik körülötte, csak úgy utalnak rá: „the bitch” (és ez valószínűleg az egyetlen, amit ért az egész társalgásból).
Victoria lefelé tartó spirálba zuhanásának hitelességéhez legnagyobb részt mégis a vágás nélküli, valós idejű történetmesélés járul hozzá. A dokumentarista, látványos dramaturgiai manipulációktól mentes módszernek (amelybe beletartoznak az improvizált, nagyon „élőbeszédes” dialógusok is) egészen lélegzetelállító „tényleg így történt” hatással bír; van valami elemi erejű és megkérdőjelezhetetlenül realisztikus abban, hogy egy az egyben, a maga nyerseségében látunk mindent az ártatlan flörtöléstől a rendőrök elől való drámai, tűzharcba torkolló menekülésig. Schipper és Sturla Brandth Grøvlen operatőr bravúros munkát végeztek, a kamera láthatatlanul, de mindig a lehető legjobb szögből követi a berlini éjszakában önnön tragédiájukba rohanó fiatalokat, talán egy-két kép van csak, amin „feltűnik” az operatőr jelenléte.
A Victoria első, dumálgatós fele még olyan, mintha a Mielőtt felkel a nap kissé baljósabb verzióját látnánk, viszont ahogy félúton beindulnak az események, a film fék nélküli vágtába kezd, és az utolsó fél órája egy megveszekedett, tébolyodott, torokszorítóan izgalmas nagyvárosi rémálommá válik – és amikor véget ér, döbbenettel, hitetlenkedve és végtelenül szomorúan gondolsz vissza, hogy milyen ártatlanul és hétköznapian indult az ámokfutás.
A Victoria a tartalom és a forma elképesztő, ritkán látott egysége, az év egyik legerősebb, legfeszültebb, sőt, egyszerű sztorija ellenére egyik legeredetibb filmje.