Tizenöt éves vagyok, a salgótarjáni mozi gyéren benépesített
nagytermében ülök, és várom, hogy elkezdődjön a Rés a pajzson vetítése.
Reklámok és előzetesek futnak. Egyszer csak: „Az első napon” – mondja a
szinkron (vagy írja a felirat, már nem emlékszem). Hatalmas árnyék vetül a
Szabadság-szoborra, a Central Parkra, Washingtonra, a Lincoln emlékműre.
„Megérkeznek” – folytatódik a narráció. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyelem a
vásznat. Emberek néznek fel rajta az égre. „A második napon”... újabb hatalmas
árnyékok, futkározó, bepánikolt emberek, káosz. „Támadnak” – gigászi tűzgolyó
söpör végig egy nagyváros zsúfolt utcáján, a légnyomás papírgalacsinokként
hajigálja maga előtt az autókat, egy felfoghatatlanul nagy űrhajó pozdorjává
robbantja a vásznat, tizenöt éves önmagam elfehéredett ujjakkal markolja a
karfát, tátott szájába az egész Central Park beleférne, azt sem tudja, hol van,
mikor van, miért van.
Ez egy darabig nem is változik. Végigmegy a Rés a pajzson, élvezem, jól szórakozom rajta, de folyton folyton folyton folyton visszatérek gondolatban ahhoz az egy perchez a film előtt. A Függetlenség napja első előzeteséhez. Fontos megjegyezni: mielőtt beültem a moziba, még csak nem is tudtam, hogy ez a film létezik. Egy-két nap múlva jelent meg a Cinema akkori júniusi száma (címlapon a Showgirlsszel), amiben pont volt egy tudósítás a forgatásról, addig meg gyötört a tudásszomj (pre-internet, pre-guglizzrá éra, ugyebár, ma már elképzelhetetlen, hogy egy ilyen információ ne legyen két kattintásra).
A Függetlenség napja első előzetese óriási élményt jelentett, soha életemben nem láttam még semmi ahhoz foghatót. Olyan elképesztő várospusztítást. Olyan hihetetlen látványt. Olyan monumentalitást, intenzitást. Kis túlzással – és persze arányaiban, úgymint két óra vs. egyetlen perc – olyasmi hatással volt rám, mint amikor először láttam a Star Warst. Filmet még sosem vártam annyira. Még az egy évvel korábban bemutatott Die Hard 3-at sem, pedig az volt az első „kultklasszikus folytatása a moziban!” élményem – az első olyan film, aminek a korábbi részeit sokszor láttam már videón/tévében, hogy aztán a múlt, gyerekkorom egy szelete új életre keljen a jelenben, a mozivásznon. Szóval ’96-ban, az első adandó alkalommal beültem a Függetlenség napjára, és elájultam tőle. Úgy jöttem ki a moziból, hogy ez jobb, mint a Star Wars, jobb, mint a T2, jobb, mint bármi. Ezt a véleményemet persze már fél évvel később is nagyon szégyelltem – és pont ez a lényeg.
A Függetlenség napja akkoriban olyasmi volt, amilyenhez foghatót még senki sem látott. Jó, persze, voltak már földönkívüli invázióról szóló filmek évtizedekkel azelőtt is, nem is kevés, meg voltak hadsereget és városokat pusztító űrhajók, de ilyen látványvilággal, ilyen realisztikussággal megjelenítve még soha. Kb. mintha összevetnéd az eredeti Star Warst a ’30-as évek Flash Gordon-szériáival. A ’90-es évek egyébként is a számítógépes trükktechnika úttöréseiről szólt. Szinte minden évben jött egy film, ami az addigiakhoz képest forradalmi módszerekkel tudott dinoszauruszt, állatbundát, vízfelszínt stb. szimulálni. Csakhogy ezek közül nem egy tényleg csak ennyivel szolgált: durván újszerű trükkökkel. A Jim Carrey nevével fémjelzett A maszk ’94-ben az év negyedik legsikeresebb filmje volt világviszonylatban (csak Az oroszlánkirály, a Forrest Gump és a True Lies előzte be), trükkjei abszolút szenzációsnak, sőt a legfőbb marketingtényezőnek számítottak (Carrey-ből ez és az ugyanabban az évben bemutatott Ace Ventura és Dumb & Dumber csinált sztárt), mindenki a csodájukra járt, ma meg egy effektguru valószínűleg még a hétfő reggeli kávé előtt, félálomban összedobná őket. És a film most, 2015-ben már a kutya bolháját sem érdekli.
A Függetlenség napja egy fokkal jobban járt, de valószínűleg csak azért, mert még nagyobb, még látványosabb, még hangosabb, még mindenebb, mint A maszk – egyébként azzal ellentétben a trükkjeit főleg hagyományos úton, modellek egész seregével oldották meg (a várospusztító jelenetnél fejjel lefelé lelógatták a városmodellt, és szépen begyújtottak alá, hogy a tűz a kamera felé terjedjen). A lényeg, hogy a hatása már az akkori, tizenöt éves énemre sem bizonyult maradandónak, pedig még kb. a „ha sokat robbantanak benne, az már jó” pontján álltam a kifinomultsági skálának. Hiába lett MAGASAN az év legsikeresebb filmje mind Amerikában, mind világviszonylatban, sehogy sem sikerült a popkultúra olyan masszív, sokat emlegetett részéve válnia, mint a környező évek kb. bármelyik hasonlót taroló blockbusterének (Forrest Gump, Toy Story, Jurassic Park stb., sőt, az Armageddon is sokkal jobban köztudatban van).
És most, húsz évvel később jön a folytatás, és (mert hát ennyi szófosás után akár rá is térhetek a lényegre, ami miatt elkezdtem megírni ezt az eredetileg harmad ilyen hosszúnak szánt cikket) fel nem foghatom, hogy mi értelme van. Mi értelme két évtized után folytatni egy olyan filmet, ami az azóta szokványossá, sőt, unalmassá vált látványossági formuláknak köszönhetően rítt ki a többi közül? Mert józanul visszanézve nem nagyon szolgál semmi mással: akkoriban mondjuk jót röhögtünk azon, ahogy Will Smith káózza az idegent (hűdevicces, hűdetökös, hűdevagyány!), de ez kicsit gyér ahhoz, hogy klasszikus poén legyen. Jó, az „atomot nekik” fennmaradt, de az is inkább a filmtől kvázi független mémként létezik, lefogadom, sokan a kontextusát sem tudják, amikor beszúrják reakcióként egy akármilyen kulturális/társadalmi/politikai témára.
A Függetlenség napjának nincsen stílusa – ahogy Roland Emmerich filmjeinek általában. Nézzünk néhány más nagy effektfilmet a korszakból. A Jurassic Parknak ott a kellemes spielbergi kaland, az Armagedonnak a paródiaszerűen túltolt, szórakoztató macsóizmus (amit lehet utálni, de legalább markánsan valamilyen), a Baljós árnyaknak... a... öööö... na jó, most megfogtam magam... de legalább felcsendül benne John Williams klasszikus főtémája. A Függetlenség napja annyiból áll, hogy sok minden felrobban benne, és addig is egy jó órát kell várni az érdektelen karakterek társaságában (oké-oké, Jeff Goldblum mindig jó fej és jópofa, de ennyi), jellegtelen töltelékjelentek és időhúzó családi-házastársi áldrámák közepette.
Szóval marad a pusztításpornó. Ami ’96-ban tényleg olyan volt, hogy pofán vágott, kiborított a székemből és megtaposott. De ma? MA? Hány felhőkarcolót láttunk összedőlni mostanában? Hány várost elporladni? Hány BOLYGÓT elporladni, ha már itt tartunk? Hűha, jönnek az idegenek, és romba döntik a világot! Tényleg, bazmeg? A blockbuster-szezonban manapság minden második héten romba döntik a világot! Szuperhősök, terroristák, háborúk, természeti katasztrófák, óriásszörnyek, óriásrobotok, idegenek, óriásrobot idegenek, dinoszaurusz-óriásrobot idegenek, minden és mindenki ezt a szerencsétlen kék golyóbist sanyargatja. Szóval mit tud ma, mármint 2016-ban felmutatni egy Függetlenség napja – nagyrészt ugyanazzal a gárdával, amivel az első készült, és az előzetes alapján kb. tök ugyanolyan sztorival (jönnek – zúznak – lezúzzuk őket (készítsétek a pendrive-ot!)) és hangulattal, csak nagyobb űrhajókkal?
Ja, persze: (kétes) nosztalgiát. Végül is ez az idei év két legsikeresebb filmjénél, a Jurassic Worldnél és a Star Warsnál is bevált (utóbbi persze MÉG nem az év legsikeresebb filmje, de ez tényleg csak idő kérdése). Alig várom, hogy a Will Smith fiát játszó csávó lefejeljen egy idegent (mert ugyanúgy azért mégsem ütheti ki, mint anno a fater), és betoljon egy szivart a szájába. Legyen már vége az agyatlan nosztalgiának. A sok éves/évtizedes már-rég-senkit-sem-érdekel filmek mozis és tévés felmelegítéseinek. Meg a kényszeres városrombolásoknak is, ha már itt tartunk. Atomot nekik! Meséljetek történetet, arra van a film. Nem, egyáltalán nem kell bonyolultnak, rétegzettnek, összetettnek lennie, de azért épkézlábnak meg átélhetőnek igen. Meséljetek már történetet, a kurva életbe is!