2015 nem csak a kiváló mozifilmek, de a minőségi sorozatok
éve is volt : gyomorforgató horror, felkavaró társadalmi dráma, hasfalszaggató
vígjáték és színészi mesterkurzus egyaránt számíthatott a jó ízlésű nézők figyelmére.
Az alábbiakban igyekeztem összeállítani egy válogatást az év legjelentősebb
pillanataiból – a lista egyáltalán nem szubjektív, megírását átfogó, minden
részlehajlástól mentes, végtelenül alapos és lelkiismeretes kutatómunka előzte
meg, illene tehát véresen komolyan venni minden egyes szavát. Köszönöm szépen.
(Az írás értelemszerűen nem enyhén spoileres.)
Az év táncjelenete: Ash Williams (Bruce Campbell) papírdobozos-szívószálas üdítőitalt vedelve bugizik a Space Truckin’ dübörgő ütemeire a lepukkant lakókocsijában (Ash VS. Evil Dead, 1/1). A jelenetből árad a legyűrhetetlen, maszkulin őserő, Campbell képes hibátlanul koreografált mozdulataiba karakterének minden fájdalmát, sötét és viszontagságos múltjának teljes szenvedéstörténetét belesűríteni, miközben tudjuk, hogy pozitív szemlélettel tekint a jövőbe, és vele együtt reménykedünk, hogy hamarosan jó pár démonsegget széjjelrúg.
Az év újraegyesülése: Ash Williams (Bruce Campbell) lassított felvételen csatlakoztatja magára mindannyiunk kedvenc láncfűrészét, hogy annak dolgosabb végét aztán elegánsan egy felé repülő, joggingos démon-nagyi nyakszirtjébe illessze (Ash VS. Evil Dead, 1/1). Rajongók milliói az 1992-es A sötétség serege óta várnak erre a filmtörténelmi jelentőségű pillanatra. A bámulatos precizitással komponált jelenetben nem csak egy legenda diadalmas újjászületését ünnepelhetjük, de az alkotók kíméletlenül rámutatnak vele a generációk között feszülő konfliktusok esetenkénti súlyosságára, sőt, (vitatható, de kétségkívül hatásos) megoldást kínálnak azok feloldására is.
Az év visszatérése: Lucy Lawless (mint Ruby Knowby) iszonyú vagány járgányával visszadönget életünkbe, és egy szerencsétlen démonpofán gyorsan illusztrálja, mennyire nem kell tartanunk attól, hogy esetleg kiesett volna az amazon-szerepkörből (Ash VS. Evil Dead, 1/3). Megjelenése önmagában feminista kiáltvány, az alkotók helyesen ismerték fel, hogy egy olyan karizmatikus főszereplő mint Ash Williams (Bruce Campbell) mellett csak és kizárólag hasonló kvalitású hölgy-vetélytárs szerepeltetése lehet indokolt.
Az év legsúlyosabb tripje: Ash Williams (Bruce Campbell) némi hallucinogén segédlettel alámerül önnön tudatalattijába: megleli spirituális központját, Jacksonville-t, beszélő szakállas agámájával társalog, archív tévéfelvételekre (és Playboy-borítókra) emlékezik, majd persze elkerülhetetlenül felbukkannak rettenetes múltjának rémképei (Ash VS. Evil Dead, 1/4). A jelenet totálisan őrült, abszurd, röhejes és félelmetes – minden idők legbekészültebb szétcsúszás-ábrázolásai (mint mondjuk a Félelem és reszketés Las Vegasban) mellett a helye.
Az év legparább romantikázása: A démonszállta Kelly Maxwell (Dana DeLorenzo) némi spangli (és szex) felajánlásával megpróbálja rávenni a félénk Pablo Simon Bolivart (Ray Santiago), hogy ugyan szippantsa már meg a kezében tartott puska csövét (Ash VS. Evil Dead, 1/5). A jelenet a mesterien fokozott feszültség mellett ellenállhatatlanul vicces is, Pablo szerencsétlenkedése bármelyikünk számára ismerős lehet az első, elfuserált randi-kezdemények idejéből, a helyzetet pedig tovább súlyosbítja, hogy tudjuk: Ash Williams (Bruce Campbell) egy félreértés okán éppen egy kéretlen ördögűzés szenvedő alanyaként vergődik a szomszédos fészerben.
Az év legőszintébb udvarlása: Ash Williams (Bruce Campbell) bevallja a pincérnő Nancynek, hogy, miután jobb keze odalett, a bal „extra szenzitívvé” vált, és Nancy nem lehet akkora ellensége önmagának, hogy ezt ne használja ki (Ash VS. Evil Dead, 1/6). A jelenet káprázatos hitelességgel mutat rá a férfi-nő kapcsolatok leglényegére, makulátlan szépsége, sűrű, már-már zavarba ejtő intimitása és sallangmentes, mégis bájos érzékisége, cicomázatlan romantikája a legkérgesebb szívű nézők szemébe is könnyeket csalhat.
Az év redneckje: A rohamsisakos, szakállas faszi a két gépfegyverrel pózoló monokinis csajt ábrázoló, deszkafalra rajzszögezett poszter mellett (Ash VS. Evil Dead, 1/7). Látni kell.
Az év bunyója: Ash Williams (Bruce Campbell) VS. Ash Williams (Bruce Campbell). Ez talán nem igényel különösebb kommentárt. (Ash VS. Evil Dead, 1/8)
Az év legszándékoltabb rábaszása: Ruby Knowby (Lucy Lawless) előbb tökéletesen átlátszó indokokkal elkéri-könyörgi a Necronomicont Ash Willimastől (Bruce Campbell), majd lassan, a leghülyébb szereplő-néző számára is nyilvánvaló szándékokkal elkezd felolvasni belőle, de senki nem állítja le (Ash VS. Evil Dead, 1/9). Persze, miért tennék: abban nem lenne semmi móka.
Legszebb fináléja: Ash Williams (Bruce Campbell) egy (újabb) irgalmatlan vérengzést követően alkut köt az Ördög földi helytartójával, és hangosan nevet, milyen remekül alakulnak utána a dolgok. Meseszép lezárása egy csodás történetnek – letépem a fejbőröm, ha nem kapom meg hamar a folytatást.
(Minden iróniát mellőzve: az Ash VS. Evil Dead iszonyú fontos darabja az idei szériáknak. Tök pontosan igazodik a sorozat 23(!) éve bemutatott utolsó darabjához, a nosztalgiát és a humort makulátlan arányban adagolja, és (bár én nagyon szeretem az új Evil Deadet is) végre láthatjuk Ash-t és démonait úgy, ahogy azokat kell. Raimi 1981-es, minimál lóvéjú kamera-örvénye döbbenetesen hatásos 2016-ban is: mikor beindul, azonnal tudjuk, hogy irgalmatlan baj van, valami jön, valami elkap, és ha elér, vége a világnak. Egyszerűség, őszinteség, humorérzék, okosság, és Bruce Campbell: máris megvan a kiváló horrorfilmed. Az Ash VS Evil Dead abszolút az év legjobbjainak egyike.)