A 2015/2016-os év legjobban várt filmje volt nálam a Creed. Igen, igen tudom, volt az a Star Wars-dolog is, de azt hagyjuk már egy kicsit békén! Amikor a 2000-es évek közepe felé bekövetkezett Stallone második eljövetele, mindannyian széles pofával mosolyogtunk, hiszen hibája ellenére is sikerült rehabilitálnia Rocky karakterét - önmagában hatalmas erény, hogy a 2006-os Rocky Balboa egy cseppet sem számít cikinek. Amit meg két évvel később a John Rambóval művelt arra meg talán szavak sincsenek. Ja de: TÖKÉLETES!
Amikor Ryan Coogler odaállt Stallone elé, hogy szeretne készíteni egy Rocky spin-offot, az öreg nem nagyon volt elragadtatva az ötlettől. Állítólag azt mondta neki, hogy már kiaknázták a témában rejlő összes lehetőséget, és nem kíván részt venni még egy menetben. Coogler viszont pontosan tudta, hogy Stallone nélkül egy folytatás teljesen életképtelen, ezért kulcsfontosságú kérdés volt, hogy elvállalja-e. Összerittyentett hát egy forgatókönyvet, amit aztán Sly orra alá dugott, és ezzel sikerült meggyőznie a Rocky-filmek pápáját, hogy játssza el Apollo Creed fiának edzőjét.
Mert a sztori végtelenül egyszerű, és hát hogy is fogalmazzam meg szépen, meglehetősen ismerős. Adott Apollo Creed zabigyereke Adonis, aki, miután Apollo özvegye magához veszi őt egy árvaházból, és mindent megad neki, kitalálja, hogy bokszoló lesz. Esténként apja régi meccseit nézegeti, közben mexikóban bokszolgat mindenféle profi és fél profi meccseken az ő saját, kezdetleges stílusában. Mivel szeretne kitörni apja árnyékából - emiatt nem is használja a Creed nevet - megkeresi Philadelphiában Rockyt, hogy legyen az edzője, és készítse fel élete legnagyobb összecsapására.
Az első dolog, ami azonnal, nagyjából az első 10 perc után lejön Coogler filmjéből, hogy lényegében egy Rocky-remake, vagy, ha úgy jobban tetszik, egyfajta homage. Nemcsak arról van szó, hogy a sztori alapbástyái egy az egyben ugyanazok: az eredeti mű konkrét képi beállításokban, Adonis Creed bokszolási stílusában, egyéb utalásokban és párbeszédekben is rendre visszaköszön. Mielőtt azonban bárki hangos prüszkölésbe kezdene, ez nem olyan nagy probléma, ugyanis a franchise-ok ordító pénzsóvársága, szipolyozása helyett sokkal inkább a tisztelet, az elismerés és a megbecsülés csúcsosodik ki a filmből.
A Rocky lekövetése nemcsak a szerkezetben és megjelenítésben érhető tetten, hanem a karakterekben is. A főszereplő Adonis maga Rocky, Rocky pedig ezúttal a volt edzője törülközőjét veszi fel, és öregesen a ring külső sarka mellett foglal helyet. Emellett a Creed ügyesen, a mai kor elvárásainak és popkultrális hatásainak megfelelően fazonírozzá át az eredetiből vett szereplőket. Erre a legjobb példa az Adonis és a szomszédja, Bianca között kialakuló szerelmi szál, a lány ugyanis a film egyik legérdekesebb alkotóeleme. Az ő jellemében mutatkozik meg leginkább a mai kor lenyomata, hiszen ő az, akit könnyedén a Rocky első részének Adrianje mellé tudunk állítani, mégis ő tér el leginkább a Talia Shire által megformált karaktertől.
A Creed legérdekesebb és legdrámaibb része természetesen az Adonis és Rocky között lassan kialakuló kapcsolat, amely az eredeti film mester-tanítvány viszonyán túlnőve egy sokkal mélyebb apa fiú-kapcsolattá alakul. Adonis apaképet lát Rockyban, míg az öreg bokszoló „elveszett” fiát látja az ifjú tehetségben. A dolog meglehetősen metaforikus, hiszen Rocky „elveszett” fia, aki, bár próbálkozott a bokszolással, végül más irányba vitte az élet, és megszakította kapcsolatát az apjával, könnyen azonosítható Stallone igazi, 2012-ben elhunyt gyermekével. A színész valószínűleg sokat merített a szerep megformálásakor saját életének ezen szomorú időszakából, mert a játéka valami elképesztően hiteles, letaglózó és őszinte. Bátran ki merem jelenteni, hogy élete alakítását hozza a filmben, amiért eddig a rangosabb díjak közül a Golden Globe-ot már be is zsebelte, és az Oscarra is nagy reményekkel ácsingózhat.
Azt azonban le kell szögezni, hogy a Creed ezen hasonlóságok ellenére mégsem tudja megközelíteni a Rocky első részét, maximum csak leülhet mellé a kispadra. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert a semmiből kitörő, csóró bokszoló karaktere sokkal hitelesebb, egyben meseszerűbb, mint az eltitkolt fiú által érzett megfelelési kényszer. Jóval könnyebb azonosulni az egyszerű nép gyermekével, aki puszta kézzel igyekszik megsemmisíti az ellent – még akkor is, ha nem sikerül neki –, mint a kissé elkényeztetett, hétköznapi irodai konvencióktól szabadulni kívánó főhőssel. De amit a leginkább hiányoltam a filmből az az izzadságszag - és itt nem a szó negatív vonatkozására kell gondolni, hanem arra az átható, néhol már-már nyomasztó edzési folyamatra, amelytől az egész Rocky bűzlött. A felkészülési időszak mint az ilyen típusú filmek egyik fontos felvezetése ezúttal kissé elnagyolt és steril - nem érezni át a fájdalmat, a végkimerültséget és azokat a nehéz pillanatokat, amelyek megfutamodásra késztetik a főhőst.
Azonban ezen tulajdonságok nem vetnek sötét árnyékot az egyébként remek film egészére - hiszen nagyjából benne van minden olyan momentum, amely az elődjét naggyá tette, és ezeket kiválóan faragja hozzá át a XXI. századi elvárásokhoz. Ráadásul pár képsor erősen arról árulkodik, hogy Stallone végre elfogadta a korát, és belátta, hogy már nem 20 éves. Az, amikor ifjú tanítványa mellett öregesen csoszog fel azon a bizonyos lépcsőn, amelyre a Rockyban hetyke gazellaként szökellt fel, talán a film legszebb metaforája. Lehet, hogy csak én látom bele, de van egy olyan érzésem, hogy ennek a jelenetnek a felvételekor döntötte el végleg, hogy nem csinál több Rambo-filmet.
A Creed ékes bizonyítéka annak, hogy ideje lenne, ha az öreg Sly más szerepek után nézzen a jövőben. Ha pedig az akadémia aranyszobrát is megkapja – amit, hozzáteszem nagyon megérdemelne –, akkor itt és most talán egy új Stallone születésének lehettünk szemtanúi.