Jack nem izgatja magát. Mármint soha. Semmiért. Mások szavaira, vádjaira, dühére, értetlenkedésére, tényközlésére, akármijére adott reakciói általában úgy buknak ki belőle, mint egy szelet csoki az ételautomatából: pénz be, áru ki. Mindig ugyanúgy, unottan, egyszerűen, színtelen hangon. Érdektelen tekintettel kísérve. Egyetlen szó: „oké”. Nem értem, miről beszélsz. Oké. Nem hiszek neked. Oké. Mennem kell. Oké. Ne nézz rám, mert baromira zavar, hogy két golyó ütötte lyuk van a homlokod közepén. Oké.
Jack, ha amúgy a címből nem lett volna elég nyilvánvaló, halhatatlan. És hát halhatatlannak lenni kurva unalmas, legalábbis pár évezred után biztosan. Mégis mit csináljon valaki, aki már mindent látott, mindent hallott, mindenhol járt, mindent kipróbált? Az egyik jelenetben percekig sorolja a munkákat, amelyeket hosszú élete során betöltött. Halász, katona, testőr, tanár, kaszkadőr, cégvezető és így tovább, szinte végtelenül. Az sok, mondja beszélgetőtárása a listát hallva. „Ja”. Szóval Jack manapság három dolgot csinál: alszik, kedvenc (pontosabban: egyetlen) kajáldájában eszik és vénemberek társaságában bingózik. Csak hogy teljen az idő.
Ez egészen addig így megy, amíg gengszterek (eltaláltad, az efféle életben is volt része) valami érthetetlen oknál fogva zaklatni nem kezdik. És amíg felbukkan a lánya, akiről addig azt se tudta, hogy létezik. Bár neki aztán mindegy, hogy létezik vagy sem. A rosszfiúk meg csak jönnek, és igyekeznek hatni rá. Szavakkal, ököllel, késsel, pisztollyal, emberrablással, agyvelejük kiloccsanásával... ja, nem az már Jack reakciója. Néha ilyenje is van. Nem jó kirángatni őt az „oké” állapotból.
A He Never Died egy kellemesen furcsa horror-dráma-noir-vígjáték hibrid, olyan, mintha valaki keresztezte volna a Takent a Halhatatlan szeretőkkel meg Az őslakóval. Jason Krawczyk író-rendező bibliai háttérrel és vámpírmotívumokkal színesítve meséli el egyszerű történetét, és valami egészen grandiózus témát rángat le az utca hétköznapi mocskába. Egy halhatatlanságról szóló film számára kínosan alacsony lécnek tűnik holmi pitiáner gengszterekkel való konfliktus, de Krawczyk pontosan tudja, mit akar – határozottan műfaji konvenciókból táplálkozik, viszont határozottan megtagadja, hogy az azok által kijelölt úton járjon.
A He Never Died attól olyan furcsa, egyben különleges és pokoli szórakoztató (egyben ezért nem fog tetszeni mindenkinek), hogy nem csak egyszerre működik véres, horrorisztikus bosszúmoziként, kimért, abszurd komédiaként és a lét ürességén meditáló drámaként (miközben végig ízig-vérig B-film marad), de egyik említett aspektusát sem viszi olyan végletekig, amilyeneket elsőre elvárnál tőle. Az akciók nem mennek át trancsírozásba, a száraz humor nem válik harsánnyá, túlzóvá (főleg nem metás-kikacsintós okoskodássá), a tragikus szál nem gyomrot markolóvá. A poénok melankolikusak, a dráma szórakoztató, az erőszak felemelő, a tempón és a hangvételen Jack állandósult egykedvűsége uralkodik.
Így aztán az egész film Henry Rollins punk-pápa alakításán áll vagy bukik. Konkrétan: nemhogy áll, hanem rakétaként lő ki az égbe, és maximális égetéssel indul a Nap felé. Rollins amolyan Buster Keatonként játszik, attól vicces, hogy a legabszurdabb, legvéresebb szituációkat is faarccal veszi, a legképtelenebb, legröhejesebb dolgokat is tényszerűen, halálosan komolyan közli („I’m in the Bible”). Közben azonban egyszerre szunnyad benne valami végtelen magány és szomorúság, amely ki tudja hány évszázada (évezrede) egyszerű közönnyé degradálódott, meg valami brutális és állati, amely folyton keresi az alkalmat a kitörésre, és amely – köszönhetően Jack halhatatlanságának és rendkívüli testi erejének – sosem talál méltó ellenségre.
Krawczyk félúton lebbenti le a fátylat Jack hátteréről, és ott és akkor ez hibának tűnik, a végére azonban pont ettől lesz kerek a film: mivel a gengszterek úgysem jelentenek komoly, vagy hát most őszintén, akármilyen fenyegetést Jack számára, a vérgőzös fináléban inkább a humanitása mérettetik meg. És bámulatos, hogy valami, ami nemcsak hogy ilyen brutális és vicces, ilyen látszólag olcsó B-mulatság, hanem pont az élet kiüresedéséről, a világtól való elzárkózásról szól, mennyire emberi tud lenni, mennyire hirtelen képes katarzist előrántani onnan, ahol azt hinnéd, nyoma sincs semmilyen érzelemnek.
Kultfilm lesz ebből, meglássátok.