„Olyan, mint egy videojáték”, szokták mondani a szar akciófilmekre, és lehet mondani a Hardcore Henryre is – a nagy különbség, hogy ez a megjegyzés ezúttal nem derogáló és fitymáló, hanem elismerő és csodálkozó, az csendül ki belőle, hogy „á, szóval így is lehet csinálni”.
A főszereplő egy amnéziás kiborg, Henry, aki egy kábé kétperces ne-húzzuk-az-időt felvezetés után másfél órán át lövöldözve, robbantva, üldözve, csontot törve, húst szakítva rongyol végig Moszkva utcáin, hogy megállítson egy egész hadsereggel felvértezett albínó, telekinetikus rosszembert, és megmentse dögös tudósfeleségét.
Ha arra gyanakodnál, hogy a történet csupán olcsó alibiként szolgál a non-stop, de tényleg non-stop zúzdához, akkor igazad van – olyannyira, hogy ezt a film a végén a saját dramaturgiáján keresztül, félig-meddig metásan és meglepően ravaszul maga is elismeri (ezzel pedig suttyomban picit fölé is emelkedik az ürügysztori szintjének, vagy legalábbis legitimálja azt).
Ilya Naishuller első filmjét (a rendező saját bandája, a Biting Elbows 2013-as Bad Motherfucker című belső nézetes akció-klipjével szerzett nevet magának) szinte teljes egészében Go Pro kamerával vették fel, mindent a főszereplő szemén keresztül látunk, pont úgy, mint egy FPS-ben, és a lövöldözős játékokkal való rokonság itt messze nem ér véget. Henry a teljes játékidő alatt nem szól egyetlen szót sem, minthogy nem képes beszélni (menekülőre kell fognia, mielőtt telepítenék a dumaszoftverét), és szinte semmit sem tudunk meg a múltjáról, ráadásul csak egyszer látjuk az arcát, akkor is elmosódva – szóval csak egy személytelen avatár, akinek belebújunk a bőrébe.
Az FPS-jellegnek a dramaturgia is lefekszik: az akciójeleneteket pusztán villámgyors információközlések, utazások, kvázi átvezető videók szakítják meg, a változatos helyszínek echte játékos kialakításúak, van egy karakter (Sharlto Copley abszolút fénypont többszörös szerepében), aki kísérget és magyaráz, és naná, hogy nem marad el a nagy finálé sem a csúcsellenségekkel meg a boss fighttal (hiszed vagy sem, ez a Serious Sam/Duke Nukem/Crank csodálatos találkozása a Mechanikus naranccsal).
Míg máskor azért kerül egy filmre a „videojátékos” címke, mert egyszerűen pocsékul írták és rendezték meg, itt azért, mert az alkotók tudatosan használják fel és fordítják javukra az FPS-elemeket. Az egész egy fékeveszett, őrült, nagyon dögös, bizseregtető abszurditásba hajló akcióorgia, tele iszonyatosan brutális, vérmocskos ölésekkel, amelyek élét a hol gonosz, hol már-már paródiaszerűen harsány és váratlan humor tompítja. CGI terén ugyan párszor csúnyán kilóg a lóláb, azt meg mindenkinek magának kell megtapasztalnia, mennyire viselik el az érzékszervei a másfél órás tömény és hektikus FPS-nézetet (akadnak teljesen kivehetetlen akciómomentumok), de mást nehéz lenne felhozni a film végig következetes koncepciója ellen.
A Hardcore Henry egyértelműen a Crank édestestvére, csak annál úgy fél fokkal komolyabban veszi magát – elég öntudatos ahhoz, hogy ne váljon erőltetetté, de sosem csúszik bele pózolós, kényszerű kikacsintásokba, még akkor sem, amikor érzelgős, melodrámai megvillanásait véres pofával vigyorogva húzza karóba, kielégítve az efféle finomkodásokból nyilván úgysem kérő célközönség igényeit. És úgy is ér véget, mint anno a Crank, egy csattanással, mint amikor bumm, lezuhan egy fél tégla, és kész, nincs semmi tökölés meg felesleges kör, és ez a film egészére is igaz. Ugyanúgy mentes a sallangtól, a hollywoodias fogásoktól és a művészi kitárulkozásoktól (hacsak a különféle módon megnyíló testeket nem vesszük annak), mint ahogy az üresjáratoktól is.
Csak beülsz rá, végigvigyorgod az egészet, aztán úgy jössz ki, hogy hevesebben ver a szíved. Nehéz most ennél szórakoztatóbban eltölteni másfél órát a moziban.