Egészséges mentalitású ember nem tud nem gyanakodva
tekinteni az átszellemült mosollyal és csillogó tekintettel előadott lózungokra
a fájdalom, a keserűség, a rossz emlékek és tapasztalatok elengedéséről, a
negatív érzelmek kipurgálásáról, az elme teljes szabadságról. Persze jól
hangzik, hogy meghozunk egy erős, tudatos döntést, és onnantól kezdve boldogok
leszünk, és csak az élet pozitív vetületeivel foglalkozunk, de ez a dolgok
természetes rendje, a realitás és önmagunk megtagadása, nem előrelépés, hanem hazugság,
nem fejlődés, hanem önámítás, nem igazi boldogság és szabadság, csupán annak
látszata.
A fájdalmat, a rosszat nem ellegyezni kell, hanem feldolgozni, nem bezárni egy dobozba, és eldugni az ágy alá, hadd nőjön és formálódjon, hanem szembenézni vele – ez persze valószínűleg ugyanolyan klisé, mint a puszta akaraterővel elért felsőbbrendű tudatállapot, csak utóbbival ellentétben történetesen igaz. Merthogy utóbbi nemhogy nem békét és megnyugvást hoz, hanem talán pont veszélyt, konfliktust, őrületet és halált.
Mielőtt bárkit félrevezetnék, A meghívás (The Invitation, 2015) nem egy lélektani dráma, hanem egy egyenes vonalvezetésű, horrorral parolázó thriller, és még csak azt sem lehet mondani, hogy a fent említett témákba különösebben mélyen és elgondolkodtatón vájna bele – viszont thrillerként pont azért is működik olyan nagyszerűen, pont azért is válik felejthetetlenné, kényelmetlenné, és marad velünk sokáig a vége után, mert nem csak a műfaji eszközöket használja jól, hanem pszichológiai és karakteralapjai is kikezdhetetlenek, és a cselekmény bármely elemét, fordulatát magabiztosan elbírják.
Willt és barátnőjét azután hívja meg egy vacsorapartira a férfi egykori felesége, Eden (az egykor közös házukba), hogy gyerekük halálát és házasságuk széthullását követően két teljes évre eltűnt újdonsült férjével – ez idő alatt egyik közös barátjuk sem hallott Eden felől. A régi ismerősök körében elköltött vacsora során Will egyre inkább úgy érzi, hogy valami nem stimmel Edennel és a férjével, illetve az ő váratlanul beállító, ismeretlen barátaikkal – akik természetesen egy békét, boldogságot és szeretetet hirdető közösség (szekta?) tagjai.
A nyitányát leszámítva egyhelyszínes film hosszan, baljósan csordogálva, jéghideg profizmussal vezeti fel a konfliktusát, és már kezdettől fogva briliánsan játszik az idegeken. Nem tudod, mi a baj, nem tudod, mi fog történni, de – akárcsak Will – érzed, hogy itt valami nagyon el van baszva. Eleinte csak apró, bizarr furcsaságok mint lágy szellő simogatják meg a riasztót: kínos csendek, meghökkentő vallomások, túlságosan széles mosolyok, sokat sejtető pillantások, a szeretet, a vonzódás túlbuzgó megnyilvánulásai. Mindez állandó félhomályban, egyre hangsúlyosabb vörös színárnyalatokkal, a legnormálisabb árnyékokban és csendekben megbújó, kifürkészhetetlen rettenettel, szinte megmozdulni is félő kamarával és olyan jelentéktelen, hétköznapi, valahogy mégis vészterhes hangokkal, mint a porcelán csörgése vacsora közben.
Mivel azonban a történetet Will szemszögén keresztül ismerjük meg, ő pedig, éles ellentétben (látszólag) megüdvözült exfeleségével rengeteg mosatlan szennyest, feldolgozatlan traumát cipel magával, sokáig nem világos, hol rejlik az igazi veszély: a furcsán viselkedő ismerősökben, vagy magában az érzelmileg instabil, paranoia felé hajló, a társaság közepén is teljesen izoláltnak, zaklatottnak tűnő Willben, akinek ismerőseiben talán nincs is semmi furcsa: talán csak ő látja furcsának őket, és miatta mi is. Karyn Kusama (aki a 2000-es A bunyós csajjal került fel a tehetséges rendezők térképére, és az Aeon Fluxszal meg az Ördög bújt beléd-del került le róla – most már mondhatjuk, hogy csak ideiglenesen) és írói tökéletes érzékkel játszanak ezzel a koncepcióval, és pattanásig feszült helyzeteket oldanak fel megkönnyebbült sóhajokban, ideges nevetésekben, vádaskodások kínos kiüresedéseiben; csak hogy aztán a feszültség ismét gyűlni, forrni kezdjen, és minden alkalommal csökkenjen a durva következményektől mentes gőzkieresztés esélye.
A nyitójelenet beszédes prérifarkas-incidensétől kezdve van A meghívásnak egyfajta megfoghatatlanul apokaliptikus hangulata, amely a pokol elkerülhetetlen elszabadulásával brutális erejű fináléba torkollik, aztán pedig egy olyan döbbenetes, sokkoló záróképbe fagy, amelyre még nagyon sokáig fogunk emlékezni. A borzalmaknak otthont adó hétköznapi szituáció és a mögöttük álló pszichológiai mozgatórúgók hitelessége kényelmetlenül közel hozza a nézőhöz az eseményeket - ráébreszt, hogy milyen kiszolgáltatottak és sebezhetőek vagyunk, nem csak az érzéseinknek és a traumáinknak, de a saját barátainknak és egészen triviálisnak tetsző eseményeknek is; olyasmiknek, amikre sosem jutna eszünkbe gyanakodni, sőt, amikről alapvetően a biztonságra asszociálnánk. Ijesztő gondolat. Nem lehet csak úgy félresöpörni. Fel kell dolgozni.