Elég csak a földönkívülis sci-fik vagy a szuperhőstörténetek példáját venni, hogy lássuk, miképpen tekint az ember a nála nagyobb, hatalmasabb, fejlettebb erőkre és életformákra: vagy felvilágosító, végtelenül bölcs, potenciálisan megváltó és segítő tényezőként, vagy megállíthatatlan, pusztító, akár a világot romba döntő fenyegetésként. A két véglet közt pedig szinte nem is léteznek árnyalatok. Jeff Nichols, a Mud és a Take Shelter író-rendezője azonban látványosan és magabiztosan elveti ezeket a berögződéseket, és a témát valami új, szép és mélységesen emberi megvilágításba helyezi.
Roy egy vallási szektából menekíti ki prófétaként ünnepelt – és lényegében fogva tartott – fiát, Altont, aki megmagyarázhatatlan, emberfeletti képességekkel rendelkezik, és sokak szerint Isten szavát közvetíti, hogy egy szebb jövőbe juttassa az emberiséget. Roy és régi barátja, Lucas egyszerre menekülnek a szekta és a hatóságok elől a napfényre érzékeny, furcsa jelenségeket produkáló fiúval, maguk sem tudván, mi vár rájuk az út végén.
Nichols sci-fije dramaturgiailag egy üldözésfilm, kicsit olyan, mintha az E.T. a Sugarlandi hajtóvadászat és a Csillagember egyfajta elegye lenne, és ez az összehasonlítás a hangulat, a stílus okán is áll – a Midnight Specialt lépten-nyomon a ’70-es, ’80-as évekbeli Spielberg-opusokhoz mérik, szerencsére azonban jóval többről van itt szó, semmint holmi trendi (és egyre unalmasabb) nosztalgiabányászatról. Nichols a korábbi filmjeihez méltó mértéktartással, pőreséggel már-már minimalizmussal használja a műfajiságot: a science fiction és az akció csendes, meghitt pillanatok, végtelenül humánus karakterek, hamisítatlanul oldschool atmoszféra és rendkívül visszafogottan tálalt rejtélyek közé ékelődnek be, a látványelemek pedig, legyen szó akár autósüldözésről, akár „meteorviharról”, csak addig tartanak, amíg egyértelműen a cselekményt szolgálják.
Ennek az alkotói attitűdnek megvan a maga kockázata: a Midnight Special relatív csendessége és lassúsága untathatja a blockbusterekhez szokott közönséget, hangsúlyos műfaji megoldásai pedig elidegeníthetik a művészfilmes érdeklődőket, de aki nem akar mindenáron kategorizálni és dobozolni, azt ellenállhatatlan erővel rántja majd magával a történet és a karakterábrázolás. Annak ellenére, hogy mindkettő egyszerű: Nichols szereplői leglényegükig, a gyermekük iránti szeretetig vagy a barátjuk iránti lojalitásig lecsupaszított figurák, funkcionálisak, erőteljesek, nyersek, sallangmentesek, és persze nem árt, hogy olyan színészek keltik életre őket, mint Michael Shannon vagy Joel Edgerton.
Míg a külső, fenyegető erők mind a maguk prekoncepciói alapján elvont ideaként, azaz vagy megváltóként (szekta) vagy fegyverként (kormány) tekintenek Altonra, Roy csak a fiát látja benne, akin segítenie kell, akit szeretnie kell, aki mindennél és mindenkinél fontosabb a számára (hasonló szerepet kap a cselekménybe félúton becsatlakozó anya, Kirsten Dunst is). A szülő-gyermek kapcsolat egyértelműen a film vezérmotívuma, ez alkotja a szívét és a gerincét – a szívét, mert ez határozza meg megkapó emocionális gócpontját, és a gerincét, mert idővel jóval túlmutat a mindennapi jelentésén, hogy átvitt, science fiction-értelemben fusson ki egy döbbenetesen grandiózus és lélegzetelállítóan katartikus fináléra.
Ekkor ébredsz rá, milyen bámulatos, ahogy Nichols összefogja a kicsi és bensőséges témákat a nagyokkal és eposziakkal, ahogy egymásba olvasztja a drámát és a fantasztikumot, ahogy kéz a kézben jár nála a szerzői és a műfaji látásmód. A Midnight Special okos, érzékeny, látványos és szép sci-fi – manapság ritkán látott állatfaj.