(spoilermentes) Ha a filmed része egy ikonikus karakterek
egész sorát egy masszív univerzumban mozgató, több milliárd dolláros
franchise-óriásnak, annak megvannak az előnyei és a hátrányai is – utóbbiról elég
csak Joss Whedont kérdezni, aki az elmúlt egy évben másról sem beszélt, mint
hogy a második Bosszúállók forgatása, a stúdióval való folytonos egyezkedések
és kényszerű kompromisszumok, saját sztorijának nyögvenyelős elhelyezése az
évenként két-három filmmel zsonglőrködő megaszéria grandiózus, sok szálon futó
megaszövetében kevés híján összetörte. Az ilyesmikből eredő problémák az Amerika Kapitány: Polgárháborúban is fel-felütik ugyan a fejüket, ennek ellenére a Russo-testvérek fantasztikus
munkát végeztek: nemcsak hogy megcsinálták a Marvel eddigi legérettebb és talán
legjobb filmjét, de befogták azoknak a száját is, akik eddig a franchise túl
könnyed hangvétele, tétnélkülisége, súlytalansága miatt panaszkodtak. És erre
részben pont a korábbi tizenkét rész miatt voltak képesek.
A Polgárháború (valójában inkább Bosszúállók, mint Amerika Kapitány-film) a szuperhősök létezésével kapcsolatban óhatatlanul felmerülő felelősség, moralitás, elszámoltatás és törvényi hatáskör témáit boncolgatja. Azt, hogy az önkéntes igazságosztók tevékenységének következményei vannak, és hogy az „egyszerűen csak jót akarunk tenni” ideája naiv és gyerekes. Vízió hátborzongatóan jól összefoglalja a dolgot a Pókember-féle „nagy erő-nagy felelősség” beszéd egy kevésbé heroikus, viszont nagyon is realisztikus verziójával: a nagy erő kihívásokat és ellenségeket jelent, az konfliktusokhoz vezet, azok pedig előbb-utóbb tragédiákhoz. Vagyis a szuperhősök létezése már önmagában vonzza az emberfeletti – és így emberfelettien pusztító – összecsapásokat, ráadásul a Bosszúállók a saját szakállukra akcióznak szerte a világban, szuverén országokban aprítják a rosszfiúkat, nyomukban diplomáciai válságokkal és járulékos áldozatokkal.
A nyitó akciójelenetben a csapat éppen Crossbonest igyekszik lekapcsolni Lagosban, amikor a Skarlát Boszorkány egy meggondolatlan akciója miatt tucatnyian vesznek oda. A világ kormányainál betelik a pohár, és úgy döntenek, a szuperhősök működését szabályozni kell. Tony Stark a javaslat mellé áll, Steve Rogers azonban nem kér az ENSZ ellenőrzéséből – nem hajlandó egy bizottságnak átadni a döntésjogot, tart tőle, hogy ezzel kiszolgáltatnák a Bosszúállókat a politikusok kénye-kedvének. A csapat a két hangadó mentén kettészakad, a helyzetet pedig súlyosbítja egy ENSZ elleni támadás, amelyet a bizonyítékok szerint a Tél Katonája, vagyis Bucky Barnes, a Kapitány második világháborús barátja hajtott végre.
A legfontosabb a film fő konfliktusával kapcsolatban, hogy mindkét oldalnak igaza van: Tony az egyre mérgesedő, egyre veszélyesebb szituációt enyhítené a kompromisszummal, Steve a csapat függetlensége és szabadsága mint a működéséhez elengedhetetlen követelmény mellett áll ki – meggyőződése, hogy bár nem tökéletesek, még mindig ők a legjobb megoldás, mert (ellentétben az aktatologatókkal) ők moralitásukban is „szuperek”. És természetesen személyes motivációk is közrejátszanak, itt jönnek képbe a korábbi filmek: az egymás ellen forduló karakterek koncepciójához ugyanúgy kell Tony bűntudata a korábbi tettei és arroganciája miatt, mint a Kapitány elveszettsége a modern világban és barátsága Buckyval, az egyetlennel, aki a régi életéből még megmaradt neki (a lábát makacsul megvető Kapitány és a géppuskaszájú megjegyzéseit hátrahagyó Vasember szerepében Evans és Downey eddigi legjobb alakításukat nyújtják a franchise-on belül).
A szereplők mind hurcolják magukkal a korábbi filmekből származó hibáikat, drámáikat, problémáikat, és azok súlya alatt nyögve hoznak kemény döntéseket, amelyek ha nem is mindig logikusak, pszichológiailag és érzelmileg abszolút megalapozottak (ellentétben a hasonló témákat feszegető Superman V Batman ostobán és hanyagul odakent motivációs rendszerével) – pont ettől olyan bátor és fájdalmas az egész, és pont ettől emelkedik a Polgárháború magasan az átlag akciófilmek fölé. A nagy repülőtéri csörte nem csak az ötletek, a koreográfia, a szenzációs rendezés miatt az egyik (?) legjobb szuperhős-akció, amit valaha láttunk (külön vállveregetés, amiért bizonyos látványelemeket nem lőttek le a marketinganyagokban), hanem mindattól is, ami a robbanások és az ütésváltások mögött meghúzódik.
Russóék kikerülnek két olyan problémát is, amelyek miatt viszonylag rendszeresen (és sokszor okkal) ostorozzák a Marvel filmjeit. Az antagonista, a háttérből manipuláló Zemo (Daniel Brühl) kezdetben egy jellegtelennek tűnő figura, idővel azonban az ő sztoriszála is kikerekedik, megtelik értelemmel, súlyos, sötét érzésekkel, sőt tragédiával. Nem egy megalomán őrült, nem is egy karizmatikus gonosz, és nem tör „mert csak” alapon világuralomra, indítékai nagyon is emberiek és intimek, céljai a tipikus Marvel-gazemberekhez képest kicsik és személyesek, fizikailag pedig teljesen tehetetlen – és persze szerves része a mondanivaló egészének. Az akciójelenetek is szembemennek a szokásos klisékkel : a grandiózus reptéri összecsapást már nem egy még nagyobb, még hangosabb, még látványosabb finálé követi, nincsenek összeomló házak és pusztuló városok, csak egy kíméletlen, abszolút szívszorító közelharc végtelenül elkeseredett emberek között, akik egykor barátoknak hívták egymást. Készülj fel rá, hogy levegővétel nélkül fogod végignézni.
Ami Pókembert illeti, őt nem véletlenül hagytam a végére: a Marvel tényleg hazahozta a hálószövőt, a karakter csodálatos, Tom Holland fantasztikus, összességében kétségkívül a legjobb Pókember, akit vásznon láthattunk (a film humora természetesen nagyrészt neki köszönhető). Csakhogy dramaturgiailag egészen pontosan nulla szerepe van – egy-két másik hőssel együtt amolyan „miért ne” alapon rángatják bele a konfliktusba, amelynek számára nincs semmiféle tétje, sőt, amelyhez abszolút nincs semmiféle köze (jelenléte így puszta marketingfogás, illetve a jövőre ígért önálló film egy másik filmbe vágott előzetese), és ez már csak azért is kár, mert a másik új karaktert, a szintén remek Fekete Párducot nagyszerűen és logikusan szőtték bele a cselekménybe. Itt jönnek ki a mega-franchise/gigauniverzum említett hátrányai: a film egy kicsit túl hosszú, és egy kicsit túl sok karaktert kellett belezsúfolni, hogy ennek meg annak és még amannak is haladjon valamennyit előre a saját sztorija, és hogy ezt meg azt meg emezt is el lehessen vetni egy majdani aratás érdekében.
Ezek azonban csak aprócska problémák ahhoz képest, hogy a Russo-testevérek összehoztak egy óriási akciófilmet, amely a csúcspontjain döbbenetes drámai erővel lüktet, és egy-egy lélegzetelállító összecsapás után emocionálisan is képes megtaposni a nézőjét. Ilyennek kell lennie egy blockbusternek, szuperhősös vagy sem: nem csak drágának és hangosnak, hanem jól megírtnak, olyan szereplőkkel, akik nem látványelemek támasztékai, hanem – szuperképességeik vagy high-tech kütyüik dacára – valódinak ható emberek valódi problémákkal és a jellemükből, a múltjukból szervesen következő döntésekkel.
A Marvel nagyot lépett előre ezzel a filmmel.