Sokszor érzem úgy, hogy kicsit túl könnyen dobálózunk a „megfilmesíthetetlen könyv” kifejezéssel – ráaggatjuk mindenre, ami komolyabb, rétegzettebb (vagy akár csak nagyon hosszú), leginkább azért, mert nehezünkre esik elképzelni, hogy az a vizualitás, az az értelmezés, amely a mi fejünkben megszületett az oldalak pörgetése közben, majd visszaköszön a vásznon. És általában tényleg nem köszön vissza, de ez se nem a mi, se nem a filmesek hibája – különböző médiumok különbözőképpen működnek, más hatásmechanizmusokkal, más hangsúlyokkal, más művészeti megoldásokkal. Ezt a bevezetőt csak azért tartottam fontosnak, hogy legyen súlya, amikor azt mondom: J. G. Ballard High-Rise című könyve (valószínűleg) megfilmesíthetetlen.
A High-Rise egy futurisztikus, önellátó toronyház közösségének összeomlását ábrázolja: a társadalmi kasztok határai mentén (kicsit gazdagok a földszinten, pofátlanul gazdagok legfelül), apróbb konfliktusok és kisebb-nagyobb technikai meghibásodások következtében negyven emeleten esnek egymásnak a lakók, és az épület lassan totális káoszba fullad. Az emberek egy idő után már dolgozni sem járnak el, ki sem teszik a lábukat a toronyházból, csak folyosó- és emeletháborúkat vívnak, züllenek, aljasodnak, halnak, ölnek.
Ballard három karakteren keresztül mutatja be a folyamatot, de regénye egyáltalán nem cselekményközpontú, még akkor sem, amikor egy szereplője csúcsra (tetőre) tartó Odüsszeiáját meséli el – mélyen beás a szereplők agyába, feltárja frusztrációikat, pszichológiai hajtóerejüket, visszásságaikat, egyébként pedig bivalyerős prózájával, fantasztikus leírásaival, megdöbbentő, sokkoló hasonlataival és metaforáival, fantasztikusan találó és eleven szóképeivel, a realizmus és a szürrealizmus megkapó elegyével hódít. És ezek mind nem, vagy csak nagyon nehezen ültethetők át mozgóképre.
Ben Wheatley és írótársa (egyben felesége), Amy Jump gyönyörű, kimért vizualitásra, precízen megtervezett díszletekre (a film retrofuturisztikus, vagyis a könyv megírásának idején, a ’70-es években játszódik), rapszodikusan megszólaló narrációra és lassításokkal aláhúzott montázsokra, vagyis csupa korrektül működő, de ötlettelen, klisés megoldásra fordították le az eredeti mű formanyelvét. Ezen túlmenően a könyv három karaktere helyett egy köré (Laing – Tom Hiddleston) építették a filmet, amellyel durván roncsolták az egymást kiegészítő, egymással szembemenő, kiegyensúlyozott szempontrendszereket, és ami különösen érthetetlen, hogy az egyetlen főszereplő ellenére sokkal tovább időznek a cselekmény felvezetésével, mint Ballard tette.
Eltelik a játékidő fele, mire a film beindul – az első egy óra többnyire tartalmatlan, felesleges mellékalakoktól túlzsúfolt, a második egy óra pedig egyszerűen nem elég rá, hogy Wheatley-ék üstökén ragadják a sztorit. A végeredmény így egy szépen fényképezett kuszaság, amely ugyan szolgál emlékezetes pillanatokkal, retinába égő képekkel, de maga sem tudja, mit akar mondani.
Ballardnál az összeomlás az ősállapotokhoz, a törzsi brutalitáshoz, a mások feletti dominanciához való visszatérés ösztönének tárt karokkal fogadott diadala volt – a kommunikáció (modern, civilizált szemmel nézve logikus okok nélkül) visszasüllyedt az erőszak nyelvére, és nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalom széthullása nem egy anomália, hanem a dolgok természetes következménye. A kudarc, a devolúció bele van kódolva a rendszerbe.
A film nem csak hogy nem tudja átadni ezt a konkrét értelmezést, de nem kínál helyette alternatívát sem – hacsak azt nem, hogy a felső tízezer mindig kiszipolyozza az alsó sokmilliót, merthogy a toronyház csúcslakói csoportosulnak, szerveződnek, míg a rangban és emeletben is alattuk lévők teljes és irány nélküli anarchiába zuhannak. Ez az alá-fölérendeltségi viszony jóval banálisabb a könyv komplexebb és magasabb rendű üzeneténél, egyszerűségét az eseményeket megörökíteni igyekvő, a hatalmasoknak visszavágó dokumentumfilmes (Luke Evans) személye hívatott árnyalni – ám mind ő, mind a toronyház tervezője (Jeremy Irons) levegőben lógó karakterek, konfliktusuk pedig kibontatlan marad.
A motivációs rendszerek, a semmivé váló civilizációs normák fölötti meditációk helyett a Clint Mansell hipnotikus zenéjével megtámogatott mutatós, lassított montázsok képezik a film velejét, és bár a feltételezhető szándék, hogy Ballard gondolatiságát valahogy képi megoldásokba ültessék át, dicsérendő, ám a vizualitás sosem képes felnőni a feladathoz, és főleg nem képes összeragasztani a második óra reménytelenül széteső narratíváját.
Egy párhuzamos univerzumban Nicolas Roeg még a hetvenes években leforgatta a High-Rise adaptációját, és sokkal jobb lett, mint ez (Roeg mellett később még Vincenzo Natali került szóba rendezőként) – bár valószínűleg annak is megvannak a maga problémái. Ballard nem adja könnyen magát.