A vetítésről kifelé jövet azon gondolkodtam, mi az eddigi
legrosszabb videojáték-adaptáció - minthogy igazán jó még sosem készült, a
választék óriási. Ennek ellenére elvileg mégsem nehéz a döntés, hiszen Uwe Boll
is csinált játékadaptációkat, ő pedig mindig könnyű célpont. Ami azt illeti,
kicsit túlságosan is könnyű, úgyhogy hagyjuk őt, lépjünk egy szinttel feljebb,
a nagyobb költségvetésű, profibb és (bocsánat a szóhasználatért) komolyabb
filmekhez. Lara Croft? Jobb (kevésbé rossz), mint a Warcraft. Need for
Speed? Szintén. Perzsia hercege? Dettó. Doom? Naná. Persze ha visszamegyünk a
Super Mario Brothers, a Street Fighter meg a Mortal Kombat korába, találunk
olyat, ami lejjebb van ennél – csakhogy azok mai szemmel amolyan bájosan
szarok, így aztán nehéz haragudni rájuk. Ellenben a Warcraft egy 160 milliós,
véresen komoly hollywoodi monstrum, és mint ilyen, még a „szórakoztatóan gagyi” kártyát sem
csaphatja fel védekezésképp.
Az eleve nem túl rózsás előjelek ellenére két okból
csak-csak reménykedtem a filmben: egyrészt a Marvel példáját követve a Blizzard
maga vitte vászonra a bő két évtizede dübörgő játéksorozatát (szakítva a hagyományos
módszerrel, hogy ti. eladják a jogokat egy stúdiónak, az meg majd kezd velük, amit akar), másrészt meg az a Duncan Jones írta-rendezte, akinek az elmúlt
évtized egyik legjobb sci-fijét köszönhetjük (Hold) - és aki ráadásul maga is az eredeti nagy rajongója. Ehhez képest a Warcraft
olyan bődületes történetmesélési kudarc, amilyenhez foghatót még a sokat
szidott mai Hollywoodban is ritkán látni.
Először is, a high fantasynek alapfeltétele a világépítés, az elpusztult otthonukból menekülő orkok ostromolta Azeroth társadalmáról, történetéről, az ott élő fajok viszonyáról azonban szinte semmit sem tudunk meg, a cselekményben kulcsszerepet betöltő mágiáról meg még annál is kevesebbet. Nincsenek szabályok, szabályok nélkül márpedig bármikor bármi megtörténhet, és ha bármikor bármi megtörténhet, semminek sincs súlya, és búcsút lehet mondani a feszültségnek is. Ezen az sem segít, hogy a szűk kétórás játékidőben teljesen elsikkadnak a karakterek: mindenki egy- vagy inkább csak féldimenziós, érdektelen és kiforratlan, stílustalan és jellegtelen, és csupa primitív klisében kommunkál (Travis Fimmel a Vikingekből importált, játékosan gonosz mosolyával próbál valami jellemvonásszerűséget erőltetni a főhősre).
Szomorú szívvel, de vissza kell kanyarodnom egy kicsit Uwe
Bollhoz – mondják néha félig viccesen, hogy Boll vagy a hulladékgyáros Aslyum rendezői
is véghez tudnák vinni ugyanazt, amit sok hollywoodi társuk, ha ők is kapnának
150-200 milliót (értsd: lényegi minőségi különbség
nincs köztük, ez is szar, az is szar). Erre mindig azt mondom, hogy hülyeség,
mert a tehetség vagy akár csak a tisztes iparosi képesség, az egyszerű szakmai
rutin (és ez sokszor még a rosszabb álomgyári produktumokkal is együtt jár) nem csak pénzfüggő.
De a Warcraft most elbizonytalanított: Jones mindig megtalálja a legunalmasabb
beállítást, mindig sikerül az abszolút minimumot kihoznia a színészeiből, mindig
úgy vágja el az aktuális jelenetet, hogy annak véletlenül se legyen bármilyen
drámai, érzelmi hatása, wow-faktora meg főleg ne. Ez inkább egy elnyújtott,
trendien hektikus és közhelyes-bombasztikus zenével megtámogatott előzetes,
semmint egy kész, kerek film.
A fáma szerint az eredeti Star Warst a munkájukért Oscart nyert vágók mentették meg, nekik köszönhetően vált Lucas eredetileg zavaros gyermeke nemhogy nagyszerűvé, egyáltalán értelmessé. Tippem szerint a Warcraft nagyjából olyan, amilyen a Star Wars nélkülük lett volna: kusza, kapkodó, ostoba, logikátlan (az orkok az egyik pillanatban hatalmas, rettenthetetlen harcosok, a másikban gyáva megalkuvók, akik hadseregestül sem mernek nekimenni egyetlen varázslónak), és annyira kriminálisan pocsékul vágott, hogy aki nincs valamennyire otthon a Warcraft világában, az sokszor azt sem tudja, ki kicsoda, mi micsoda, egyáltalán mi az isten történik, és főleg miért.
Gondolnád, hogy na de a látvány...! De nem. Kapásból nincs egyetlen igazán markáns helyszín vagy kellék sem (mint mondjuk Völgyzugoly vagy a Vastrón vagy bármi hasonló), és ez nem is csak a látványtervezésnek köszönhető - egyszerűen soha, semmin nem időzik el annyi ideig a kamera, hogy be tudjuk szívni a világ egzotikumait. A CGI-orkok ugyan tényleg az arcuk utolsó rezdüléséig, a szemük utolsó villanásáig élethűek, de 14 évvel Gollam és 5 évvel Caesar után ez már nem akkora fegyvertény, és főleg nem valamiféle effektforradalom, aminek az alkotók olyan hevesen igyekeznek beállítani. A mágikus harcok zöld és/vagy kék fények villódzásaiból állnak, és bár a fegyveres összecsapások legalább brutálisabbak az átlagnál, viszont az egyetlen szál nagy csata koncepciótlan, fantáziátlan és dögunalmas; egy-két eposzi totálkép váltja random módon a papírmasé karakterek egysíkú vagdalkozásait.
De én minden eddigi bizonyíték dacára sem vagyok hajlandó elhinni, hogy nem lehet jó videojáték-adaptációt készíteni. Mondjanak bármit a finnyásak, a játékok éppúgy a narratív művészet kategóriájába tartoznak (igen, leírtam, hogy "művészet"), mint a könyvek, a filmek, a képregények, a színdarabok, ergo a feldolgozásuknak sem kellene újra és újra, kivétel nélkül kudarccal végződniük. Előbb-utóbb jön is majd egy adaptáció, amely megtöri az eddigi átkot, a Warcraft pedig csak egy rossz emlékű viszonyítási pont lesz, úgymint: „lám, milyen nagy utat tettek meg a játékfeldolgozások azóta”. Csak már ott tartanánk.