A Jason Bourne-nak úgy indulunk neki, hogy már mindent
tudunk: előző három filmjében az amnéziás főhős feltárta múltja minden titkát,
kiderítette az igazi nevét, a CIA-ba lépésének körülményeit és a titkos
ügynökprogram, a Kőlépcső (és utódja) mibenlétét, nem utolsósorban pedig
lekapcsolta vagy megölte az ahhoz köthető korrupt vezetőket.
Vagyis a szálak elvarrása utáni negyedik rész (nem számolva a Bourne nélküli Bourne-t, a Hagyatékot) nyilván nem szólhat megint ugyanerről: nem derülhet ki, hogy van még valami megoldandó/megbosszulandó kulimász a főhős múltjában, nem bukkanhat fel még egy CIA-igazgató még egy sötét összeesküvéssel meg még egy amorális szuperügynökkel a zsebében, nem futhat ki arra az egész, hogy Bourne-nak megint le kell fejeznie a CIA-t. Ugye nem? Mondd, hogy nem!
De igen.
A Bourne-filmek ereje és lendülete mindig is a főhős végtelen elszántságából fakadt – a múlt és az igazság utáni fáradhatatlan, tűzőn-vízen, törött csontokon és hullákon átgázoló hajtóvadászat egy elszabadult tehervonat sebességével és megállíthatatlanságával vonszolta maga után a cselekményt és a nézőt (különösen igaz ez a Greengrass rendezte második és harmadik részre). Ez az elszabadult tehervonat a Jason Bourne-ben már csak egy kilazult kerekű talicska: amikor Bourne megkérdezi Nicky Parsonst (Julia Stiles, a franchise örökké háttérbe szoruló kabalája), aki veszélyes új információkkal keresi fel őt, hogy mi köze neki ehhez az egészhez, a nő nem tud világos választ adni – azért nem, mert a forgatókönyvírók sem tudnak. Bourne-t sosem láttuk még ennyire motiválatlannak és unottnak, érezhetően nincs már igazi tétje a játszmában, és amikor végre lesz, az is kimerül a személyes bosszú ordas, ráadásul jó előre kiszámítható kliséjében.
Hogy egy kicsit aktualizálják a sztorit, most a közösségi médiás lehallgatásról, a szabadság és a biztonság szembenállásáról van szó, ezért úgy félóránként meg is említik Snowdent, hogy mindenki tutira képben legyen – ennél okosabb húzásokra pedig hiába várunk. Ez az első rész a sorozatban, amelynek nem Tony Gilroy írta a forgatókönyvét, és jól érezhetően meg is szenvedi a hiányát.
Pedig a film felvet egy érdekes kérdést, amelyre sokkal masszívabban is lehetett volna építkezni: mihez kezd az életével egy egykori szuperügynök, miután se dolga, se küldetése – mármint azon túl (helló, Rambo 3. nyitójelenete), hogy fogadásos bunyókban ver puhára izmos keményfiúkat? Újra meg újra szóba kerül annak lehetősége, hogy a még mindig hazafi Bourne visszatérjen az ügynökséghez, ám Greengrass ezt inkább csak a potenciális folytatások felvezetéseként lövi el, nem farag belőle semmilyen lelkiismereti vagy karakterkonfliktust.
Ehelyett a hangsúly a rutinon van: nagyon korrupt CIA-vezér (Tommy Lee Jones), nagyon fiatal és nagyon rátermett elemző (Alicia Vikander), nagyon hallgatag és nagyon durva szuperügynök (Vincent Cassel), szituációs teremben, tucatnyi monitor előtt izzadó és parancsokat vakkantó nagyon komoly emberek, sok-sok tempós sétálgatás, telefonálás, megfigyelés, és közben az említett színészek mind elvesztegetettnek tűnnek egydimenziós szerepeikben. Még Matt Damon is mintha csak félszívvel hozná Bourne-t.
Az akciók persze rendben vannak, Greengrass még takaréklángon is remek, nem nagyon akad nála kompetensebb rendező a műfajban: Bourne első menekülése egy athéni kormányellenes tüntetés alatt, repülő Molotov-koktélok, őrjöngő tömeg és pajzsos rohamrendőrök közepette az év egyik legnagyobb adrenalinlökete, egyben azonban a film túlságosan korai csúcspontja is. A későbbi csörték is szórakoztatóak (Greengrass és vágója, az Ultimátummal Oscart nyert Christopher Rouse átkozottul értenek a ritmushoz), de legyen szó akár kézitusáról, akár autósüldözésről, mindnél láttunk már sokkal (!) jobbat a sorozat korábbi részeiben.
A Jason Bourne nem rossz film, csak középszerű és teljesen felesleges: ahelyett, hogy egy jól megérdemelt új irányba vinné a franchise-t, annak régi történeteit és fordulatait teszi lélegeztetőgépre, és bár ugyanúgy rohan, mint elődei, a megfáradt formula miatt mégsem érezni rajta azok intenzitását. Ettől függetlenül nem írnám le a sorozatot: szikársága és viszonylagos realizmusa még így is üdítő a mai akciófilmek között, és a belebegtetett folytatásokban már tényleg megvan a potenciál, hogy valami mást kezdjenek a karakterrel.