A Piszkos tizenkettő szupergonoszos verziója úgy száll bele
az arcodba, mint hülyegyerek a homokozóban: na, itt egy tök jó rockszám, ott
egy dögös csaj, amott egy vagány dalbetét, ez itt egy kemény csávó, az ott egy
még keményebb csávó, hopp, nézd, itt van Joker, odass, jön Batman, és még csak
negyed óra telt el; hát bazmeg, annyira jól fogsz szórakozni, hogy hátrafelé
esel ki a moziszékből! Fasza, ugye? Ugye??? UGYE???? A szereplők gyors
bemutatását mintha tizenéves, szuperlelkes nerdök vezényelték volna le, akik
láttak pár cool filmet menő zenékre vágott vicces egysorosokkal, és volt úgy öt
másodpercnyi játékidőre elegendő ötletük, hogy mit kezdjenek kedvenc badass képregénykaraktereikkel.
És még ez a film legjobb része. Mármint buta, kapkodó, kínosan erőltetett, és automata üzemmódban zavarja le a csapatbemutató zenés montázst, de helyenként azért mégiscsak vicces, eleven, és van benne némi spiritusz.
Aztán telik az idő, és rájössz, hogy a film első egy órája totál expozíció, a második egy órája meg totál finálé. És utóbbi esetében ez egyáltalán nem olyan vad, frappáns, elszállt akcióőrületet jelent, amilyenre a végterméknél jelentősen vagányabb előzetesek alapján számítanál, nem: a főszereplők mennek A pontból B pontba, onnan meg C pontba, sétálnak, pofáznak, és néha van egy kis sablonos lődözés meg bunyó a sötétben. Közben a forgatókönyv teljesen ad hoc módon akar hol vicces, hol menő, hol brutális lenni, néha meg minden átmenet nélkül úgy dönt, most ideje tök komolyakat lelkizni és elérzékenyülni.
Ez az inkoherencia az Öngyilkos osztag (Suicide Squad, 2016) abszolút meghatározó tulajdonsága, jelen van a cselekményvezetésben, a vágásban, a karakterek bemutatásában, és nyilván abból ered, hogy a DC nem tudta eldönteni, milyen filmet akar, szanaszét kaszabolták és utóforgatták az anyagot - ettől olyan nagy szerencsétlenség az egész. Katana például félúton, a nagy bevetés előtt két másodperccel, minden különösebb magyarázat nélkül, a semmiből csatlakozik be a cselekménybe és a csapatba, és úgy egy perccel a finálé legvége előtt jut eszébe David Ayer író-rendezőnek, hogy talán el is kéne árulnia róla valamit, mert egy karakterhez mégsem elég annyi, hogy maszkot visel, és vagdalkozik.
Egyébként a társainak sem osztottak sokkal több lapot, általában egy-két sebtében odakent motivációval és jellemvonással indulnak csatába – még Deadshot járt a legjobban, akiből a karrierjét tíz éve lefolyóba csurgató Will Smith ténylegesen kihoz valamit. Egyedül ő és a Harley Quinnt alakító Margot Robbie képesek időről-időre életet lehelni ebbe a kulimászba, sőt, utóbbi még a film körüli hype-hoz is fel-felér: vicces, kiszámíthatatlan, kattant és szexi, szóval kábé olyan, amilyennek az egész hóbelevancnak lennie kellene. Ahelyett, amilyen, vagyis lapos, kiszámítható, normális és uncsi.
A pocsék főgonosz (elpusztítom a világot, csak mer’!), a többnyire fantáziátlan akciójelenetek és a dramaturgiai katasztrófa közepette azonban kis szerencsével eljön egy pillanat, amikor amolyan abszolút alja gonzo-trash-ként kezdesz tekinteni a filmre, akkor ugyanis néha egészen jó móka. Ráadásul ez olyan mellékhatásokkal jár, hogy például kifejezetten élvezni kezded Jai Cortney eszeveszetten túltolt Bumerángját, ami legfeljebb egy szuperhősfilm Csupasz pisztoly-féle változatában menne el.
Azt viszont már sehogy sem lehet kimagyarázni és eljópofizni, hogy az Öngyilkos osztagban van a filmvásznak és a képernyők eddig messze legunalmasabb Jokere. Mindegy, hogy az ember Jack Nicholsonra, Cesar Romeróra, Mark Hamillra vagy Heath Ledgerre esküszik, ők mind markánsan valamilyenek voltak – Jared Leto viszont (bár ez nem elsősorban rajta múlt) itt csak egy átlagos, ripacs gengszter. Nem vicces, nem félelmetes, még csak nem is furcsább vagy őrültebb, mint bármilyen túltetovált, túldíszített, bedrogozott díler az utcasarokról. Az egyetlen olyan jelenete (nem sok van, kb. 5 perc, annak is a felét már láttad az előzetesekben), amelyiknek nincs konkrét dramaturgiai célja, hanem pusztán a karakterét építi (építené), annyiból áll, hogy bedühödik valakire, és lelövi – nincs se poén, se extrém gonoszság vagy téboly, se kegyetlen játék az áldozattal, semmi. Mint egy hervasztóan inspirálatlan momentum egy tucat-gengsztermoziból. Viszont mint ilyen, jó leképezése a film egészének.
Az Öngyilkos osztag csak azért „jobb” az idei év olyan egyéb szuperhős-katasztrófáinál, mint az X-Men: Apokalipszis vagy a Batman V Superman, mert rosszabb náluk – ha érted, hogy értem. Hollywoodnak ez a nyara borzasztó, a DC pedig egyre nagyobb szarban van.