„Isten áldja Dick Cheney Amerikáját!”
Azon ritka (szerencsére nagyon ritka) pillanatokban, amikor a Haverok
fegyverben (War Dogs, 2016) nem tudott kellőképpen lekötni, azon tűnődtem, milyen kár, hogy nem
Scorsese rendezte. Persze bizonyos értelemben ő ezt a filmet már megcsinálta –
kétszer is. Először Nagymenőknek hívták, aztán meg A Wall Street farkasa címen
futott (de akár az első évad után elkaszált Vinyl pilotját is ide lehetne
sorolni): igaz történet, agresszívan feltörekvő sehonnai ficsúrok, pénz- és
élvhajhászat, gúnyos röhögéssel félredobott moralitás, kokainporos csúcs és
kiábrándító bukás, mindez gyors vágásokba, frappáns, kikacsintós narrációba,
meg-meglóduló kameramunkába és dögös zenékbe ágyazva. Scorsese-nek ez már
szinte rutin, Todd Phillipsnek, a Másnaposok-trilógia rendezőjének viszont nagy
előrelépés (mondom ezt úgy, hogy az első Másnaposokat anno kifejezetten
élveztem).
Efraim Diveroli és David Packouz (a filmben Jonah Hill és Miles Teller) a 2000-es évek közepén kisebbfajta csodát vittek véghez a fegyverkereskedelmi piacon: zsenge huszonéves koruk ellenére megnyertek egy kormányzati pályázatot, és 300 milliós szerződést kötöttek a Pentagonnal, többek közt 100 millió darab (!) AK-47-es lőszer leszállítására. Diveroli és Packouz addig kicsiben űzték az ipart, ezzel azonban szintet léptek: és hogy tartani tudják az iramot, jöttek az egyre nagyobb svindlik, törvénytelenségek és átverések. Aztán pedig az elkerülhetetlen bukás.
A Haverok fegyverben a játékidő nagy részében pimasz komédiaként működik: a két, enyhén szólva megkérdőjelezhető módszerekkel dolgozó főhős vidáman profitál az iraki és az afgán háborúból, ügyeskedve, hantázva, mutyizva égetik keresztül magukat a kormányzati bürokrácián, a hosszú és unalmas törvényi szabályozásokon („Legális ez?” „Nem illegális.”) és a morális dilemmákon, miközben olyan nemzetbiztonsági és külpolitikai ügyekbe keverednek, amikről lövésük sincs. Phillips tudja, hogy az alulról jött kisfickó, a mély vízbe esett és a kiskapukon át okosba’ közlekedő „underdog” mögé akkor is hajlamosak vagyunk beállni, ha céljai és motivációi nem egészen tiszták – elvégre hogy lehet nem szorítani Hillért és Tellerért, ahogy az iraki „halál háromszögén” át, egy teherautóban zötykölődve szállítanak Berettákat a Badgadban állomásozó amerikai hadseregnek (a film talán legjobb jelenetében)? Főleg, ha az egészet többé-kevésbé poénra veszik.
És különben is: a Haverok fegyverben szatirikus élének eszébe sem jut elhallgatni, hogy valahol az egész a kormány, a Bush-adminisztráció hibája. Hiszen arról az időszakról van szó, amikor szimultán két háborút vívtak a Közel-Keleten, és jobbra-balra osztogatták ki alvállalkozóknak a katonai műveleteiket. Lehet, hogy csoda, hogy két huszonéves senki majdnem átverte a Pentagont, de ebben a kelleténél jóval kevéssé szabályozott, kaotikus közegben mégis inkább csak természetes. (Akit érdekel a téma, annak ajánlom a Rolling Stone öt évvel ezelőtti, elég kimerítő cikkét, ezt vette alapul a film is.)
A tétek növekedésével és a problémák halmozódásával persze elérkezünk a klasszikus gengszterfilmes ív csúcsához, ahonnan törvényszerűen lefelé vezet az út. A kapzsiság és a hazugságok idővel visszaütnek, kapcsolatok mennek tönkre, üzletek dőlnek be, emberek halnak meg és barátságok úsznak el a semmibe – aki addig jó fej örökhavernek tűnt, arról hirtelen kiderül, hogy egy manipulatív, simulékony gennyláda. Phillips gond nélkül csúsztatja át a cselekményt a szórakoztatóan amorális komédiából egy potens drámába (egészen az elegáns zárójelenetig), színészei pedig profin követik: Teller is kiváló, de az igazi sztár egyértelműen Jonah Hill, aki (bár ez a Moneyball és A Wall Street farkasa után már nem annyira meglepő) hihetetlenül messzire keveredett a Judd Apatow vígjátékaiban hozott „vicces, dagi csávó” kategóriájától.
A Haverok fegyverben legnagyobb erénye pontosan az, hogy szépen, intelligensen keveri a drámát, a komédiát és a szatírát, egyszerre nevettet, elképeszt és felháborít. Apró üröm az örömben, hogy Phillips, bármennyire akarja is mímelni Scorsese-t (márpedig egyértelműen akarja), és bármennyire ügyesen csinálja, azért még mindig nem Scorsese: hiányzik belőle az öregre jellemző lendület és elegancia, az a nagy plusz, ami mesterműveket és klasszikusokat szül. Adott nekünk egy szórakoztató két órát, de ebben az alapanyagban simán benne lett volna egy akár háromórás, mélyebbre ásó, szatirikus bűneposz is. De nem baj – ez így is egy pocsék filmes nyár legkellemesebb meglepetése.
