Apa és lánya öngyilkosságról beszélgetnek. Mindketten próbálkoztak már vele párszor. Szándékos motorbaleset, kötél, érvágás, pirulák, volt, amit 10 (!), volt, amit 12 évesen. Elbaszott életek mélypontpanoptikuma. A lány újra felveti, hogy talán jobb lenne, ha meghalna. Az apa vállat von, oké, öld meg magad, aztán én is megölöm magam, no problem. Úgy dumálnak róla, mint mások arról, hogy milyen színűre fessék a hálószobát. Aztán a társalgás valahogy eljut a „meg akarok halni”-tól az „élni akarok”-ig. Te meg csak bámulsz, és nem érted, hogy lehet ezt a témát egy-két kurta perc alatt így feldolgozni: messze nem csak szomorúsággal, hanem tökösséggel, humorral és főleg, megkapó őszinteséggel.
Utóbbi egy az egyben Mel Gibson érdeme. Ráncos, megviselt, viharvert, napszítta arca hibák, rossz döntések és bűnök gyűrött, szakadozott térképe, „jól van, bazmeg” attitűdje egy olyan emberé, aki már mindent látott, mindent próbált, mindenen túlvan, és mostanra csak a szaros lakókocsiparkban rogyadozó szaros lakókocsija maradt neki, meg az abban üzemeltett szaros kis tetoválós sufniszalonja. Gibson, akár a lányát oktatja ki, akár öl, akár csak áll, és nem csinál semmit, kurva nagyot játszik a börtönviselt, rasszista, motoros tahó szerepében, és erőlködés nélkül hozza mindazt, amit négy éve csinált a Get the Gringóban, plusz rátesz még vagy tíz lapáttal. Úgy uralja a vásznat – és ezt istenüccse nem azért mondom, hogy nagy szavakkal dobálózzak – mint még soha.
A Blood Father egy oldschool, végtelenül egyszerű, és végtelen egyszerűségében végtelenül gyönyörködtető, de legalábbis rohadtul szórakoztató film. A sztori csak ennyi: John Link (Gibson) évek óta nem látta tinédzser lányát, aki most rossz, nagyon-nagyon rossz emberek elől menekülve bukkan fel újra. Az öreg fogja a csajt (Erin Moriarty is remek, de félreértés ne essék, ez Gibson show-ja), bepattan lepukkant kocsijába, és nyakába veszi az utat, hogy a végére járjon a dolgoknak meg a lányának rosszat akaró embereknek. Szóval road movie a dögös, poros, benzingőzös, véres fajtából.
De a vállaltan ponyvás/B-filmes Blood Father korántsem csak a gyors és brutális akciók miatt olyan jó (sok egyébként sincs belőlük): Peter Craig, aki saját, 2006-os regényét dolgozta forgatókönyvvé, végig apa és lánya viszonyát tartja a sztori fókuszpontjában, és nem is akárhogy. A csöpögős nagyjelenetektől és a giccses szólamoktól ugyanúgy távol tartja magát, ahogy az egymástól elhidegült, de idővel (golyókkal, menekülésekkel, hullákkal) újra egymásra találó szülő és gyerek kliséitől, és annyi feszültséget, humort és keménységet visz az oda-vissza káromkodásokkal teli közös pillanataikba, hogy az egy echte családi drámának is becsületére válna.
Van egy jelenet, amelyben Gibson egy pillanatig azt hiszi, hogy a lánya hidegvérrel agyonlőtt egy ártatlan embert, és bár erre kinyög egy „fuck”-ot, nem akad ki, nem ordibál, nem változik számára semmi igazán fontos – ez pedig egyszerre kiváló összegzése a karakterének (túl sok szaron ment már keresztül, hogy megbotránkozzon és ítélkezzen) és annak, ahogy a lányához viszonyul (feltétel nélküli szeretet).
Ez az őszinte és szimpatikus, a folyamatos veszély és a rothadt életutak ellenére is szívmelengető kapcsolat a film lelke. Úgyhogy amikor a megőrzése érdekében a gumik csikorogni, a fegyverek dörögni, a rosszfiúk meg hullani kezdenek, az valami baszottnagy elégtételt jelent. A Blood Father az a fajta szikár és tökös akciófilm, amely ha a ’70-es években készül el Steve McQueennel, Charles Bronsonnal vagy Lee Marvinnal, mostanra kultikus lenne.