A szamurájfilmek jellegzetes hőstípusa, Kurosawa
klasszikusaitól a felejthető átlagdarabokig, az esetleges durva kinézete és
modora ellenére is nemes, becsületes harcos, aki a jó ügy érdekében, a
körülötte lévők védelmében és a busidó elveinek megfelelően,
kénytelen-kelletlen piszkítja vérrel a kardját. Ryunosuke azonban nem tartozik
közéjük, sőt: Kurosawánál és társainál ő csupán a vándorló rónin megvetendő
ellensége lehetne. Egy jéghideg, amorális, érzéketlen pszichopata, aki
gondolkodás és bűnbánat nélkül öl. A The Sword of Doom, Okamoto Kihachi mesterműve
(Dai-bosatsu tôge, 1966) ennek a barbár emberállatnak az összeomlását, őrületbe
zuhanását meséli el – hipnotikusan és brutálisan,
méltóságteljesen és felkavaróan.
Ryunosukét a legalapvetőbb ösztönök hajtják: túlélés, táplálkozás, szex. Amikor először találkozunk vele, hidegvérrel levág egy halálért imádkozó öregembert. Később szexre kényszeríti egy másik szamuráj feleségét, aki azt kéri tőle, hogy maradjon alul férjével szemben a közelgő párbajbajnokságon. Ryaunosuke azonban a fakardokkal vívott küzdelemben megöli ellenfelét, majd annak minden bosszút kereső társát és barátját, és az özveggyel együtt elmenekül a faluból, hogy végül a sógunátus egy gyilkosságokat végrehajtó, különleges egységének tagjaként lassan utolérjék őt tettei következményei.
A The Sword of Doom főleg két tényező miatt vált a műfaj egy kisebb (viszonylag kevesek által ismert) klasszikusává. Egyrészt őrült ölésmaratonba torkolló, brutálisan intenzív, és mai szemmel is döbbenetesen hatásos fináléja, másrészt pedig Ryunosuke végletekig nihilista karaktere, és az őt alakító Tatsuya Nakadai játéka okán. Nakadai végig üres arccal, nagy, kifejezéstelen szemmel mered a világra (abszolút félelmetes, zsigerien nyugtalanító jelenség), amelyben mindenféle cél és értelem, együttérzés, gondolatok és erkölcsiség nélkül jár. Mint valami elszabadult természeti erő, egyre háborodottabban osztja a pusztítást – ő a Tokugawa-éra küldetés nélküli Anton Chigurh-ja, a halál sötét, irracionális angyala. Nem csoda, hogy végül nem lesz egyetlen szereplője sem a filmnek, aki – saját apját is beleértve – ne akarná holtan látni őt.
Ryunosuke torz világa akkor remeg meg, amikor szembetalálja magát a nemes Shimiadával (Toshiro Mifune maga), aki egy elhibázott orgyilkosság során lekaszabolja a férfi összes társát. Ryunosuke mozdulatlanul, döbbenten nézi a mészárlást: Shimada nem csak jobb kardforgató nála, de teljesebb, igazabb ember, mint ő. A gyönyörű és mesterien megkomponált jelenetben a sűrű hóesés fehérsége nem csupán esztétikai kontrasztként szolgál az éjszaka és az abban harcoló emberek ruhájának feketeségéhez, de a jogos haragra gyúló Shimada lelki tisztaságát is jelképezi. Ezzel szemben Ryunosuke szétvagdosott falaktól körülvéve, baljósan hömpölygő ködben, füstben-tűzben, kaotikus körülmények között vívja meg csatáit.
A vízválasztóul szolgáló jelenet őrületspirálba taszítja a főszereplőt: a hideg, számító, érzéketlen gyilkos a múltja által nyomasztott, nyugtalan vademberré válik, aki hirtelen kételkedni kezd önmagában, tetteiben, a világban betöltött szerepében. Minthogy ezek a gondolatok korábban elképzelhetetlenek voltak számára, kifejezéstelen tekintete megtelik fájdalommal és félelemmel. Egy átlag szamurájfilmben itt venné kezdetét a megváltástörténet: Ryunosuke felismerné hibáit, és meggyőződéssel, akarattal, karddal jobb emberré válna – akkor is, ha ebbe belehalna. Kihachinál ilyesmi fel sem merül.
A kard a lélek maga. Ha gonosz a lélek, gonosz a kard is – mondja Shimada.
Ryunosuke lelke romlott, üres és koromfekete, vagyis nem származhat belőle semmi jó, pengéje, tettei csakis sötétséget és halált hozhatnak. Megvilágosodás, a történtek értelmének kihámozása híján jön az egyetlen másik lehetséges reakció: az őrület. Ryunosukét egyszerre kínozzák a holtak és üldözik az élők, mire valami végül elpattan benne.
A The Sword of Doom vizualitása végig lenyűgöző: az erőteljes kontrasztok, az invenciózus fény-árnyék játékok, a tökéletes beállítások elemi erővel hajtják előre a történetet, de a finálé még ebből a szempontból is csúcspontnak számít. Ahogy a tébolyában teljesen feloldódó Ryunosuke a műfaj hagyományainak megfelelően nekiesik egy egész seregnyi embernek, a fény és a sötétség a harcolókkal együtt járja morbid, egyszerre csodálatos és visszataszító haláltáncát. Nincs még egy chanbarája a korszaknak, amely ennyire véresen, eszeveszetten és brutálisan tenne pontot a sztori végére. Ez a hétperces, csakis pisszenés és levegővétel nélkül végignézhető mészárszék a Vad banda, a Szebb holnap 2., a Hong Kong Godfather és a Vengeance (1970) szamurájfilmes ekvivalense.
A The Sword of Doom egyetlen problémája, hogy néhány mellékszálat lógva hagy a levegőben. A harc kellős közepén kimerevített zárókép is csak addig tűnik gonosz és cinikus fuck you-nak, amíg az ember rá nem jön, hogy a Kaizan Nakazato művei alapján készült adaptációt egy trilógia első darabjának szánták – de a folytatások sosem készültek el. Innen nézve sovány vigasz, hogy az 1913-tól három évtizeden egy újságban szérializált történet a szerző halálával szintén befejezetlen maradt, ám a film örökké feloldatlan cliffhangere ironikus módon mégis tökéletes összegzése a karakter útjának (a filmbelinek éppúgy, mint az eredetinek): az utolsó képkocka vad ölőtébolyban örökíti meg Ryunosukét, egyértelművé téve, hogy hátralévő életében semmi más nem vár rá, csak egyik céltalan, esztelen mészárlás a másik után.