Amikor a nagy hetes először összeáll, és megérkezik a
zsarnoki uralom alatt sínylődő városba, csak ketten lovagolnak be közülük a főutcán:
Denzel Washington és Lee Byung-hun, vagyis a fekete és az ázsiai (erről
egyébként rögtön a Django elszabadul – „nigger on a horse” – jutott eszembe, és
nem ez volt az egyetlen alkalom). A céljuk természetesen a figyelemelterelés,
ami működik is, mert a „niggert” meg a „ferdeszeműt” látva mindenki rögtön
simogatni kezdi a pisztolyát, de a jelenetet százféleképpen ki lehetett volna
játszani: komikumra, vagányságra, „csakazértis” dacra, akármire. De A hét
mesterlövész sosem vesződik finomságokkal, részletekkel, ötletekkel, úgyhogy a
„fekete és az ázsiai belovagol a városba” kezdetű vicc (amely lehetne gonosz,
cinikus, vidám, akármilyen) csak egy csonk marad.
Ahogy az egész film.
A hét mesterlövész kórosan alulinspirált, mindig a létező legkönnyebb és legnyilvánvalóbb utat választja, a még épphogy elfogadható, szó szerinti minimumot nyújtja. Nem olyan rossz, hogy a félénél kiviharozz a moziból, és visszaköveteld a jegy árát, de amikor futni kezd a stáblista, csak megvonod a vállad, hogy „Jó, hát ez a két óra is eltelt valahogy. Mondjuk akár sörözhettem is volna helyette.”
Persze Antoine „Csináltam Egy Szál Jó Filmet Tizenöt Éve, Azóta Is Abból Élek” Fuqua eleve nagy, göcsörtös, szerszámszomorító fába vágta a fejszéjét. És még csak nem is az eredeti A hét mesterlövész miatt. Jó-jó, nekem is kedves emlék gyerekkoromból, ügyesen összerakott, szórakoztató kis western, de egyrészt közelében sincs a műfaj igazi klasszikusainak, beszéljünk akár a Leone nevével fémjelzett spagettikről, akár az amerikai óriásokról (Peckinpah, Hawks, Peckinpah, Ford, Peckinpah, Eastwood és persze Peckinpah), másrészt minden téren messze, nevetségesen MESSZE van Kurosawa (még) eredeti(bb) A hét szamurájától: karakterek, akció, színészek, mélység, képi világ - John Sturges 1960-as verziója egyszerűen alsóbbrendű. Viszont van például egy olyasféle eleganciája, amely Fuqua XXI. századi plázaközönségre tenyésztett, popcornhoz és kólához adott járulékos termékének nincs.
De kár is a nagy elődökhöz viszonyítani: ez önmagában sem több lanyha tucatfilmnél. Kötelességtudóan dörgő fegyverek, robbanások és lusta, megúszós beszólások gyors váltakozása, többnyire korrektül (de csak korrektül) kivitelezve, egy rakás szimpatikus színésszel, akit viszont érezhetően elpazaroltak – mert ha már összeszedtek indiánt, indiánvadászt, délit, északit, mexikóit, fehéret, feketét, ázsiait, nem lett volna rossz ötlet, ha pár primitív egysoroson kívül is villantanak köztük némi ellentétet (beszédes, hogy az egyetlen karakterkonfliktus csak úgy magától, egy ordas klisébe csomagolva oldódik meg a fináléra). Szóval ennyi az új A hét mesterlövész. Egyetlen előnye, hogy valószínűleg senki nem is gondolta, hogy több lesz, így aztán csalódni sem nagyon lehet benne. Mindenesetre westernimádóként sem tudom azt mondani, hogy csillapítaná a manapság elhanyagolt műfaj iránti éhségemet.