Mindig is tiszteltem a Marvel Studiost, amiért mernek kísérletezni a műfajokkal. Mondhatják a fanyalgók, hogy egyik szuperhőssztori olyan, mint a másik, de amikor itt háborús kalandfilmet (Amerika Kapitány), ott űroperát (A galaxis őrzői), amott politikai akcióthrillert (A tél katonája), emitt meg pándimenzionális fantasyt (Thor) kapok, akkor nehéz nem elismerni a változatosság meglétét.
Ugyanakkor: mindig is haragudtam a Marvel Studiosra, amiért a műfaji diverzitás ellenére (hogy a fanyalgóknak is igazuk legyen) tényleg szinte minden szuperhőssztori ugyanolyan, csak a köntösüket variálják. Ez a recept egy ideig működik, főleg, hogy óriási sikert arattak a branddel, de előbb-utóbb törvényszerűen kifullad. Érzik ezt ők is, valószínűleg ezért próbálták idén kicsit bonyolítani a mitológiát az eddigiektől erősen eltérő koncepciójú Polgárháborúval - viszonylag könnyű dolguk volt, hiszen már jól bejáratott karakterek történetét fűzhették tovább, nem kötötte a kezüket holmi eredettörténetes pöcsölés. A Föld első számú mágusáról szóló Doctor Strange viszont pont egy eredettörténet, az meg mostanra a „kötelezően letudandó” kategória. Tavaly, A hangya esetében a Marvel azzal igyekezett kivédeni a kényszerkoncepció öngólját, hogy a szokottnál (ön)ironikusabbra vette a figurát, a Doctor Strange esetében pedig azzal, hogy a szokottnál jóval furábbra.
Ehhez persze tökéletes táptalajt biztosított az alapanyag: Steve Ditko és Stan Lee ’63-ban indult szériája ugyan markánsan magán viseli a korszak képregényes történeteinek és narratív eszközeinek gyermekbetegségeit (pl. a kép és a szöveg sokszor ugyanazt az információt közvetíti), ám az őrült, élénk és popos idegen dimenziókban barangoló főhős pszichedelikus képei így is beleégtek az olvasók emlékezetébe. Strange kalandjai (no pun intended) a furcsaságuknak hála lettek klasszikusok, a Marvel pedig mindent megtett ennek hű nagyvászonra ültetése érdekében. És bár az erősen stilizált panelek nehezen adják meg magukat a filmnyelv eredendően realisztikusabb ábrázolásmódjának, mégis sikerrel jártak: a Doctor Strange mindfuck-tripjei színpompásak, vadak, fantáziadúsak és izgalmasak, így aztán a film az év legegyedibb, legszemkápráztatóbb, legvarázslatosabb látványossága. Ráadásul itt a látványosság végre nem holmi várospusztítást jelent (sőt, adott esetben annak a tökéletes ellentétét), plusz ez pont az a „százból egy” alkalom, amikor még a 3D-nek is van értelme.
Itt kellene pironkodva, mentegetőzve, zavart köhintések közepette rátérni a történetre… de a Doctor Strange nagyjából e téren is állja a sarat. Igaz, tele van generikus megoldásokkal, unalomig ismert sztoripanelekkel, ám az átvitt és szó szerinti mágián túl a színészei és a karakterei is vannak olyan jók, hogy még a döccenősebb keleti bölcses-szerencsesütis kliséken is átvezessék a nézőt (arról nem is beszélve, hogy az akciójelenetek nem csak dögösek, de tele vannak remek ötletekkel, mint pl. az újraélesztéses asztrálharc).
Benedict Cumberbatch tökéletes átéléssel hozza a gőgős, arrogáns orvost, akinek útkeresése, varázslóvá, egyben felelősségteljes emberré érése teljességgel hiteles, a Mordót alakító Chiwetel Ejiofor szimpatikus árnyaltsággal kelt életre egy olyan karaktert, aki a képregényben röhejesen egyszólamú volt, Madds Mikkelsen pedig, ha nem is túl sokkal, azért annyival pont túllép a Marvel tipikusan fantáziátlan filmes gonoszain (Lokin kívül emlékszik még valaki bármilyen rosszemberre?), hogy elfelejthessük azt a klasszikus motivációt, miszerint: „dirr-durr, piff-puff, hörr-hörr, leigázom a világot, mert… ööö… izé, hát, mert egy fasz vagyok”.
De a film igazi ékköve Tilda Swinton, aki minden bullshit és túlzás nélkül, megkapó természetességgel sugározza magából az Ősmágus (Ancient One) bölcsességét, szigorát és jóságát, és hozzá kötődik a film messze, MESSZE legszebb, legkatartikusabb jelenete is. Már csak azért is, mert az írók ezt az archetipikus „ősi jó”-figurát is képesek gyarlónak ábrázolni, ami pedig egy meglepően árnyalt viszonyrendszerhez vezet közte, Strange és Mordo között.
Az sem árt, hogy a film kevés franchise-terhet cipel magával: feldobja ugyan a labdát a folytatásoknak, és nyilván akadnak utalások az univerzum többi karakterére, de a Marvel ún. Első Fázisa óta (amely a Bosszúállókkal ért véget 2011-ben) ez áll meg a legbiztosabban a saját lábán – olyannyira, hogy szép, patentos, kerek meséje még csak nem is igazán érződik szuperhőstörténetnek. Arra is hajlok, hogy kinevezzem a franchise eddigi legjobb egykarakteres bevezetőfilmjének: vannak ugyan hiányosságai (az említett sztorigyengeségek mellett néha a humor is erőltetett; sokszor érezhetően nem azért tettek bele egy poént, mert illik oda, hanem mert ez már alapelvárás a brandtől), viszont nem szenved sem az amúgy szépen felépített Vasember fantáziátlan fináléjától, sem az amúgy roppant szórakoztató Amerika Kapitány súlytalanságától, sem pedig a Thor világábrázolási aránytalanságaitól.
És bár kétlem, hogy akik eddig nem szerették meg a Marvel-filmeket (vagy már kiszeretettek belőlük), azok majd pont most fognak tömegesen megtérni (hogy visszacsatoljak a bevezetőhöz, ahhoz bizony kicsit bátrabbnak kéne lenni, és nem csak látvány terén), de még nekik is azt mondanám, hogy tegyenek vele egy próbát. Más szóval: ha mostanában egyetlen mainstream szuperhősfilmet akarsz megnézni, ez legyen az.