Tudom mire gondolnak, és igazuk van: mégis kit érdekel két angol komikus - többnyire - eseménytelen autózgatása Észak Anglia gourmet éttermei és szállodái között? A felületes szemlélő akár azt gondolhatja, hogy egy klasszikus "mutassuk be a kortárs brit valóságot a középosztálynak" jellegű dokumentumsorozatba botlott véletlenül - ugyanakkor akinek már volt szerencséje a Non-stop parti arcok-hoz, az tudhatja: Michael Winterbottom most kis képernyőn, hat részben fogja a Tristram Shandy: A Cock and Bull Story-ból (nem fogom a magyar címet használni) megismert Rob Brydon (alakítja: Rob Brydon) és Steve Coogan (mint Steve Coogan) különös-feszült-versengő barátságát tovább görgetni. A Cock and Bull Story-val ellentétben most nincsen pszeudo-keretes ugrálás a történetszálak között.
Steve Coogan ugyanis magányosan ébred London feletti lakásában, és kénytelen kollégáját, Rob Brydent felkérni partnernek: az Observer számára kellene írnia cikkeket az Észak Angliában újonnan felbukkant gourmet éttermekről. Eredetileg ugye amerikai barátnőjével ment volna, de a kapcsolatban beállt egy kis... nem is tudom, hogy nevezzük ezt az élethelyzetet. Mindenesetre a két alak elindul, és ahogy kell, végiglátogatják a kijelölt éttermeket. És tényleg ennyi a cselekmény. Igen, jól látták: nem egy hájkonszept a sztori, de nem is kell. Ahogy annak idején mindenki odáig volt azért, hogy Matt LeBlanc képes volt a saját neve alatt hülyét csinálni saját magából - nos, ezt anno 2005-ben Coogan és Brydon már elkövette. A The Trip-ben abszolút ők ketten vannak a középpontban, és a Winterbottomra jellemző keserédes, - elnézést ezért a PestiEst-es közhelyért - vicces-drámai dramaturgia hullámvasút (ami nem is igazán hullámvasút, hanem olyan, mint amikor gyengéden lebegünk egy gumimatracon az üres medencében) akkor is magával ragad, ha rendíthetetlen kálvinistaként hiszünk a luxus vagy a hedonizmus pokolra juttató erejében.
Mert voltaképpen a The Trip jó része olyan, mint egy régi, klasszikus utazási műsor: különböző éttermeket látogatunk, vannak snittek a konyhából, az ételekről - mindeközben, ha figyelünk, akkor láthatjuk két, a szakmájában nem éppen sikertelen ember frusztrációit és kétségeit mind egymással, mind önmagukkal. Coogan, a karakterszínész, aki még mindig hollywoodi szupersztár szeretne lenni, mert még mindig nem jött neki össze. Brydon, a velszi, aki szintén próbálja magát valahogy közel hozni a nálánál sikeresebb (vagy annak vélt) Cooganhez. Férfiak, mindketten lassan elhagyják a negyvenet, érzik hogy a nyakukon liheg az idő, a saját elvárásaik - és mindez úgy kerül elénk, hogy megértjük őket. Empatikus mű és őszinte - noha nyilván fikció, de el lehet játszani a gondolattal, hogy mindez valóban lejátszódott-lejátszódik bennük.
Mondhatjuk, hogy lassú és unalmas a kábé tízpercnyi idézhető Michael Caine utánzás meg egyebek miatt - de akkor sajnos lemaradtunk arról a finom humorról, drámáról és empátiáról, amely végig ott van, nem tolakodóan - és végképp nem takarva a gyönyörű tájat, a finom ételeket és a pattogó tüzet a kandallóban. Talán megöregedtem, ez lehet az oka, de valahányszor nézem, muszáj egy üveg vörösbort bontanom, meg sajtot vennem mellé. Sőt, hoztam Skóciából whisky-t meg kekszet, az is jó hozzá. A kandallót sajnos mellőznöm kell.