A megszállottság mindig tiszteletreméltó. Van abban valami ellenállhatatlanul vonzó, mikor egy csapatnyi ember teljes tudatossággal és hittel kötelezi el magát egy közös ügy mellett, akkor is, ha választott mániájuk nem feltétlenül ízlésünk szerint való. Az Astron-6 névre hallgató kanadai függetlenfilm-krú első ránézésre szívügyének tekinti a 80-as, 90-es évek VHS-korszakának trash-gyöngyszemeit, célul tűzték ki azok hangulatának, gyermeteg, de szerethető univerzumának teljes reprodukálását, hibátlan újrateremtését. A spanyolviaszt nyilván nem találták fel ezzel, a Tarantino-Rodriguez páros még korábbra, egyenesen a 70-es évekig visszanyúló Grindhouse-projektje óta gombamód szaporodnak a hasonló mozik (a mexikói fenegyerek csúnyán rajta is maradt a tripen), néhol egészen kiváló (Hobo with a Shotgun), hol csak halványan szórakoztató (Machete), hol pedig egyenesen hótunalmas (Machete Kills) eredményeket szülve. Nem is lenne különösebb baj ezzel, leszámítva azt az aprócska tényt, hogy ha előre kitűzött célunk egy rossz film legyártása, végezhetjük akármennyire jól a dolgunkat, teljesíthetjük maradéktalanul a vállalásunkat, a végeredmény minden bizonnyal akkor is csak egy rossz film lesz.
A Pokol Háború utáni keserves napokban járunk. Az emberiség kétségbeesett küzdelmet folytat az iszonyatos Draculon gróf által vezetett náci-vámpír-zombi-cenobita-hibridek vérszomjas seregeivel. Egy súlyosan sérült katona testének maradványaiból megszületik Emborg, a részben ember, részben gép, részben egy lepukkant elektrotechnika-kiskereskedés lomtalanításából összeeszkábált legyűrhetetlen hős, aki - némi kötelező öntudatra ébredős töketlenkedés után - nekilát, hogy megmentse a pusztulásra ítélt (és vállalhatatlan színészi teljesítményük okán arra rá is szolgáló) emberiséget. Hajrá.
Mint a szinopszisból (muhaha) is kikövetkeztethető, az Emborg alkotói biztosra mennek. Túlságosan is. Kártyáikat már a főcím előtt kiterítik, és az utána következő percekben sem hagynak kétségeket a fejekben: itt kérem kompromisszummentes szórakoztatás folyik, egy igen szűk, de annál hálásabb nézői réteg igényeinek becélzásával, amely réteg nyilván komoly átfedéseket mutat az alkotók csoportjával is. Gyanúm szerint a filmet nagyobb móka volt elkészíteni, mint végignézni, kívülállók számára pedig egyenesen értelmezhetetlen vállalkozásnak tűnhet. Előképzettség (sok-sok B-kategóriás sci-fi-horror-akció) nélkül nehéz magyarázatot találni a teljesen céltalan, egymás után hajigált párbeszédekre, a "karikatúra" fogalmának új jelentéseket kölcsönző karakterek játékára, a megdöbbentően rettenetes speciális effektekre, mégis figyelemre méltó az a (kezdeti) tudatosság, amellyel az alkotók nekirontanak víziójuk mozgóképpé formálásának. Hasad a hús, egyetlen ökölcsapás simán lerobbant egy fejet, mutánsok és vérzivatar, messzire gurul a gyógyszer. A számtalan (videójátékos-animés-filmes) utalás eleve szórakoztató közeget eredményez, a hullámvasút feltartóztathatatlan, a cselekménynek sok minden felróható, csak az nem, hogy unalmas lenne. A készítők elhitetik, hogy elhozzák a VHS-Paradise-t, de aztán a kezdetektől kirakott, sőt, cölöpökként a filmszövetbe kalapált idézőjelek mellé egyre újabbak és újabbak kerülnek, míg aztán sehogy se látjuk már magát a filmet, csak a bazinagy, vigyorgó, kacsingató, irritáló idézőjeleket. Az eredetileg sejtett szándék önmaga ellen fordul, mintha az alkotógárda sem bírná eldönteni, velük kellene nevetnünk, vagy sokkal inkább rajtuk.
A kezdetben vérkomolynak tűnő apokalipszis-sztori lassan, de biztosan harsány bohózattá fajul, feleslegesen túlhangsúlyozva a produkció no-budget jellegét, ami egy darabig kétségkívül vicces, de egy ponton túl fárasztóvá, kifejezetten kínossá válik. Az alapjaiban blőd történetet szükségtelen paródiává silányítani, valódi bátorság az lett volna a készítők részéről, ha felvállalják (kétségkívül meglévő) rajongásukat, komolyan veszik önmagukat, és kibontják agyament ötleteiket. A film ugyan nem süllyed annyira mélyre, mint a valódi értékek felmutatására való képtelenséget állandóan iróniával és csöcshegyekkel palástolni próbáló Asylum-filmek, de láthatóan ugyanezzel próbálkozik, ami csak azért szomorú, mert az Emborgnak egyébként lennének értékei. A vizuális effektek a maguk esetlen bénázásaival együtt izgalmasak, kifejezetten kreatívak, furcsa, de kétségtelenül kimutatható esztétikummal rendelkeznek. A vetített hátterekkel összemosott stop-motion szörnyek kollázs-kreációi sajátos világot teremtenek, alternatív valóságot, ami segít elfogadtatni a történet legképtelenebb elemeit is. Vannak azonban megbocsáthatatlan hiányosságok, amiket nem lehet a költségvetés szűkösségére fogni: simán szerepelhetnek a sztoriban mutáns-vámpírok, nem zavar, hogy az apokalipszis kizárólag klisékből építkezik, de ilyen körülmények között is izgulnom KELL a szereplőkért, muszáj tisztában lennem motivációikkal, egyáltalán, el kéne hinnem, hogy élnek. Itt ilyesmiről szó sem lehet, nem pusztán papírmasé-szereplők, de egyenesen szerep-töredékek vannak, fel sem skiccelt, csak odahányt karakter-kezdemények, akik beszélnek, lőnek, vigyorognak, csak az nem tiszta, miért teszik mindezt. Ja, hogy ez az egész csak poén? Ne szopassuk egymást: ez megúszás, átverés.
A hibák ellenére sem állítom, hogy a film legalább unikumként ne lenne érdemes a figyelemre. Szimpatikus törekvései (és számos fesztiváldíja) ellenére azonban az Emborg nem képes beváltani ígéreteit, ahelyett, hogy megpróbálna élményt nyújtani, kihátrál a dealből, széttárja karjait, és minden felelősség alól felmenti magát. Kétségtelen, hogy Steven Kostanski író-rendező-maszkmester-trükkspecialista rendelkezik spiritusszal és vagánysággal, de örülnék, ha legközelebb nem egyetlen viccet ismételgetne másfél órán keresztül, hanem inkább igyekezne csinálni egy valódi filmet. Látom rajta, hogy menne neki, ha tényleg akarná.