Szóval megölték a szüleidet. Az egész életed szarrá ment, a tragédiát sosem voltál képes teljesen feldolgozni. Középkorodra egy lepukkant, rozsdásodó, kék autóban élsz, hajlék és pénz nélkül, és üresen álló házakba törsz be, hogy néha megfürödhess, és legalább pár hazug óráig megint embernek érezhesd magad. Aztán a szüleid gyilkosát egy nap kiengedik a börtönből, és üres életedet hirtelen száz százalékig kitölti egyetlen cél: ölni.
Csakhogy az elmúlt éveket hobóként töltötted, és nem távol-keleti mesterektől tanultad az önvédelem és a gyilkolás fortélyait. Nem Rambo vagy, nem tudsz úgy nézni, mint Charles Bronson, sem pedig úgy lőni, mint Bruce Willis. Egy nyomorult, szánalmas kis nyárspolgár vagy, sőt, még annak is csak egy roncs, aki azt hiszi, hogy a bosszú édes lesz, vagy, hogy legalábbis lezár majd valamit. Nem lesz, és nem fog, te pedig egy idióta vagy. Tény, hogy gyilkos idióta (mert nem sokon múlik ugyan, de sikerül revansot venned), de akkor is idióta.
Jeremy Saulnier Kickstarteren megfinanszírozott low budget thrillere kicsit a Coen-testvérek filmjeit idézi, egy nagyon fontos különbséggel: a Blue Ruinban nincsen semmi vicces. Pedig ugyanúgy sorjáznak benne az abszurd szituációk, mint mondjuk a Véresen egyszerűben, de míg Coenék vaskos fekete humorral itatták át az erőszakot, Saulnier nyersen és morózusan ábrázolja a családok közti vérbosszú-forgatagba kerülő kisember szerencsétlenkedéseit.
Egy másik filmben biztosan veszettül vicces lenne, ahogy a főszereplő kis híján összeszarja magát a konfrontáció előtt, ahogy kislányként sikolt, amikor eltalálják, ahogy olyan biztosan áll a kezében a puska, mint egy pom-pom lányéban az ütvefúró, vagy amikor a lábába állt nyilat tökös keménycsávóként a közértben összevásárolt cuccok segítségével próbálja kihúzni, hogy aztán csak még jobban szétbarmolt sebbel (és az abból továbbra is kilógó nyíllal) a kórház baleseti ügyeletének pultjánál zuhanjon össze. De itt nem vicces, hanem keserű, szánalmas és fájdalmasan reális.
A döbbenetesen NEM sztárarcú Macon Blair óriásian hozza a Dwight nevű kis senkit, aki először érzelmi nyomorúságból öl, majd amikor áldozatának kisebb fegyverraktárt birtokló redneck családja kevéssé meglepő módon úgy dönt, hogy bosszút vesz a bosszúért, ráébred, hogy nővére biztonsága érdekében az egész tetves famíliát ki kell irtania. Akkor is, ha ő is beledöglik.
A Blue Ruin nem pusztán azzal tűnik ki a tipikus revansfilmek közül, hogy a tökös, kemény, két golyóval három rohadékot kinyíró igazságosztó karakterét lerángatja a földre, a betegesen fegyvermániás amerikai vidék fojtogató közegében, hanem azzal is, hogy Sulnier elveszi az egész szituáció álszent dicsőségességét, szórakoztatófaktorát, bűnös kielégítettség-érzetét. Az emberek nem cool golyózuhatagok közepette hullnak el lassítva, hanem úgy lövik le őket, mint a kutyákat, a főszereplő pedig nem lazán vállára vetett fegyverrel, peckesen sétál el, hanem megviselten tántorog tova, lelkének egy újabb darabját hagyva hátra. A vér fröccsen, a halál ocsmány, az áldozat testvér, apa, fiú, EMBER, a bosszú pedig kurvára keserű.
Az erőszak erőszakot szül elve a legtöbb efféle filmnek (még az exploitívaknak is) fontos sarokpontja, de Sulnier bőven túllép az adok-kapok amerikai hagyományain, ahogy a bosszú motívumainak virtuóz megcsavarásain is (ld. Park Chan-wook). A Blue Ruin nyers, letisztult és kimért narratívája (aminek puritánságát csak a gyilokmaraton hosszú évekkel korábbi kiindulási pontjának fokozatosan felszínre kerülő miértjei törik meg) lenullázza a megtorlás jogosságának és örömének illúzióját, és végül egy aljas, dicstelen és mocskos hentesmunkába vezet, ami egyáltalán nem tűnik se helyesnek, se megnyugtatónak, legfeljebb csak tragikusan kényszerűnek.
A Blue Ruin a sematikus revans-akciók mesteri antitézise, egy összeomlott ember drámája, egy oda-vissza vérbosszú szikár krónikája. Erőteljes, eredeti és kompromisszumok nélküli. Az év egyik legjobbja.