Bár a 24 soha nem vált akkora médiaszenzációvá, mint a három évvel utána elstartolt Lost, amihez a tévésorozatok 2000-es évekbeli forradalmát általában kötik, az azt előidéző koncepció-, ötlet-, és innovációlöket eredete mégis inkább kereshető Jack Bauer nehéz napjainak krónikáiban, mint az egyre nagyobb bullshithullámokkal ostromlott rejtélyes sziget lakóinak történetében.
A 2001-től 2010-ig nyolc évadot megért széria ugyan messze nem találta fel a spanyolviaszt a valós időben játszódó cselekménnyel, viszont briliánsan alkalmazta azt a médiumban, egy feszes, fordulatos, és (legalábbis eleinte) realisztikus thriller keretei közt. Az évek múlásával persze ezt a sorozatot is elérte az önismétlés, a fáradság és a sablonosság, jó hír viszont, hogy ezek az új, most indult, 13 részes évadban (egyelőre?) nem ütik fel a fejüket. Jót tett a négy év kihagyás az alkotóknak.
Az első részben Kiefer Sutherland mindjárt olyan cool, amilyen talán még sosem volt.
Jack Bauerként az egész epizódban szinte szó nélkül, keményen, kriptahangulatban teszi a dolgát, ami az egyszerű, de hatásos expozíciónak is köszönhető: az eseményeket az őt, mint körözött exügynököt hajszoló CIA-sok szempontjából követjük. Jack egy célpont, akinek nem ismerjük sem a helyzetét, sem a motivációit, sem a szándékait, és az, hogy főszereplő létére csak fokozatosan „nő bele” a történetbe, meglepően friss vért pumpál az idén már 13 éves sorozatba.
Illetve azt is demonstrálja, hogy egy jól bejáratott karakternek nem feltétlenül kell folyton pofáznia ahhoz, hogy működjön a filmben.
A Live Another Day egyébként nagyjából ugyanazt hozza, amit a nyolc korábbi évadban már megszokhattunk: maradt a real-time (a 13 rész/24 óra miatti időkiesések epizódok közt lesznek), az osztott képmező, a kötelező elnöki szál, megint itt van (a gótosodott) Chloe, és már két rész után is a plafonig érnek a titkok, az összeesküvések meg a szar. Az, hogy ezúttal Londonban vagyunk, legfeljebb a hely atmoszféráján változtat (a drón, mint a terroristák eszköze pedig az atombombarém aktualizálása), viszont Joel Surnow és társai azt elérik, hogy tényleg érezzük a sztoriban közben eltelt négy évet: nem csak teljesen más élethelyzetben vannak a karakterek, de kicsit ők maguk is mások, és esetleg valamire, ami miatt annak idején felháborodtak vagy vitába keveredtek volna, most csak egy megvető arcrándulással reagálnak.
Súlyos, kemény és véres történetük van, ott ül az arcukon, hogy már mindent láttak. Valakik ki akarják nyírni az elnököt? (Megint!) Majd mi nyírjuk ki őket, és kész, erről nincs mit pampogni, csinálni kell.
A 24 mindig nagyszerű érzékkel manőverezett a cél szentesíti az eszközt elvének alkalmazása és az abból fakadó következmények ábrázolása mentén, és a mindebből szépen kikerekített emberi drámát „csak” a sztorik ellaposodása, alkalomadtán pedig röhejességbe fordulása roncsolta (hogy dugnák fel maguknak azt a 6. évadot). A Live Another Day viszont az első két rész alapján viszonylag mértéktartó ezen a téren: Surnow-ék tettek pár bölcs lépést hátrafelé, és bár még bőven van idejük, hogy előzúzzanak a kalapból pár nevetséges fordulatot és ostoba eseményszálat, a kilencedik évad egyelőre izgalmas, pörgős, érdekes és vagány.
Kifer Sutherland pedig baromi cool, ha még nem mondtam volna. (Tudom, hogy már mondtam.)