The Amazing Spider-Man #1
Történet: Dan Slott
Rajz: Humberto Ramos
Marvel Comics
Ennyi volt, közel másfél év után véget ért a Superior Spider-Man, és vele Doctor Octopus uralma is – visszatért Peter Parker („véletlenül” az új mozifilmhez időzítve), nekem pedig egyik szemem sír, a másik nevet. Nevet, mert Pókember azért mégsem igazán Pókember Peter Parker nélkül, és sír, mert annak az ötlettornádónak, amit a Superior koncepciójával Dan Slott anno elszabadított, nem nagyon akadt párja az utóbbi években a mainstream szuperhős-képregények területén. A The Amazing Spider-Man újraindulásával visszatér minden a régik kerékvágásba, kivéve, hogy a doki teljesen felforgatta Peter életét, amíg ő „távol” volt, és most csak kapkodja a fejét, látva, hogy van egy cége, egy robotinasa, egy barátnője, meg egy kissé felzaklatott May nénije – és a csúnyább fejleményekről még nem is tud.
Slott azonban nem elégszik meg a szokásos életvitelébe drámaian, akciódúsan és viccesen visszarázódó főhős történetével, úgyhogy már az első két oldalon felvezeti az új ellenséget, és… van ezzel egy kis probléma. Mint kiderül, az a radioaktív pók, ami anno megcsípte Petert, és ezzel Pókembert csinált belőle, megcsípett másvalakit is, mielőtt kimúlt volna. Valakit, aki azóta egyszer sem bukkant fel, csak valahol mindenféle sötét terveket szövögetett magában. Nem szeretem az ilyesmit – egy emberemlékezet óta lefektetett karakter/kánon alapjainak utólagos (évtizedekkel későbbi) megbuherálásából ritkán sül ki jó, sőt, a végeredmény általában egy kínos és nagyon erőltetett valami lesz.
Kivételek persze akadnak (ld. Winter Soldier), és azért fontos, hogy Dan Slottnak van egy nagy előnye: már megtanultunk bízni benne, mert amióta ő írja a sorozatot, azóta a Pókember hosszú idők egyre nagyobb hullámvölgyei után megint kurvára jó. Úgyhogy valószínűleg ebből az ötletből is kihoz valami érdekeset és izgalmasat, az pedig már most is látszik, hogy az egyéb sztoriszálakat, konfliktusokat illetően (Electro, Fekete Macska, Anna Maria) bőven lesz miből dolgoznia. Peterrel együtt egyébként visszatért Humberto Ramos is, akinek a rajzfilmes stílusa még mindig jól passzol a karakterhez és világához. De a fenébe is, kár azért a Superior Spider-Manért, elmehetett volna még egy-két évig. (Rusznyák Csaba)
Caliban #2
Történet: Garth Ennis
Rajz: Facundo Percio
Avatar Press
Az Avatar Press leginkább a provokatívabb, korhatárosnak számító, jobbára horror- és erőszakközpontú címeiről ismert, de ezzel együtt számos minőségi képregénynek adtak otthont, így nem lepődtem meg nagyon, hogy Garth Ennis (Preacher, The Boys, Hellraiser, Crossed és még sorolhatnánk) legújabb agymenését is ők karolták fel. Meglehetősen jó premissza, hogy Ennisben ez a sztori akkor merült fel, amikor megnézte a Prometheust és úgy látta, teljesen más irányba mentek el a készítők, mint amire számított volna, ezért úgy döntött, hogy megírja a saját Alien-történetét, épp csak annyiban inspirálódva belőle, mint tette annak idején a Pitch Black, az Event Horizon vagy a Pandorum.
Az emberiség már meghódította a mélyűrt a hiperűrben utazó hajóival, de a nagy találkozás az idegen fajokkal elmaradt: úgy tűnik, egyedül vagyunk a világegyetemben. Ez azonban nem akadályoz meg minket abban, hogy a távoli világok nyersanyagait kiaknázzuk, és a Caliban éppen ilyen feladattal száguld célja felé, fedélzetén kriogenikus álomba merült bányászokkal és egy olyan, speciálisan kiképzett legénységgel, amelynek tagjai jól bírják a hiperűr pszichére gyakorolt nyomását.
A szokásos napi rutint azonban váratlan baleset szakítja félbe: egy idegen hajó tűnik elő a hiperűr sajátos közegében, és összeütközik a Calibannal. Pontosabban fúzionál, összeolvad vele, a két hajó egyszerre foglalja el ugyanazt a helyet az űrben. A legénység fele a katasztrófa következtében szörnyű halált hal, amikor testük beleolvad a fémfalakba. A túlélők sem járnak sokkal jobban, mivel a levegő átszökik az ismeretlen járműbe, amit mielőbb fel kell deríteniük, mert egyedül annak a hajtóművével van esélyük rá, hogy kimásszanak a slamasztikából, mielőtt megfulladnak. Az óra tehát ketyeg, de ha ez nem lenne elég, egyikük egyelőre ismeretlen okból ellenük fordul, és elkezdi egyenként eltenni őket láb alól.
Hová tűnt az idegen hajó legénysége, miért szállította ismeretlen fajok tartósított tetemeinek ezreit, hogyan ütközhettek össze a hiperűrben? Ennis számos kérdést dob fel, ami garantálja, hogy ennek a sorozatnak érdemes lesz a végére járni. Hab a tortán, hogy az Anna Mercury-ből jól ismert Percio nagyszerűen asszisztál neki, így előre láthatóan gusztustalan, csápos lényekből sem lesz hiány. (Nagy Krisztián)
The Fuse #3
Történet: Antony Johnston
Rajz: Justin Greenwood
Image Comics
Johnston nem kezdő a képregényszakmában. A Wasteland című posztapokaliptikus sorozatát 2006 óta követhetjük, dolgozta már át Alan Moore Lovecraft-témájú műveit az excentrikus képregénypróféta beleegyezésével (The Courtyard, Yuggoth Creatures), készített videojátékadaptációt Ben Templesmith-szel (Deadly Space) és dolgozott a Két Nagy egyikének is (Daredevil). Jelenleg egyszerre két címet is ír az Image-nek, az Umbral című dark fantasyt és ezt az egyedi atmoszférájú sci-fi zsarudrámát. A The Fuse a nem is olyan távoli jövőben, egy orbitális pályán keringő napenergiaállomáson játszódik, ide érkezik meg a németországi Münchenből Ralph Dietrich nyomozó, és már az első napja igen hosszúnak indul: egy gyilkossági ügy kellős közepébe csöppen. Leendő társával, az orosz származású, nyugdíjközelben járó, de leállni képtelen nyomozónővel is itt találkozik, de Klementine Rystovich nem valami nagy csapatjátékos, és nincs valami jó hangulatban sem, mivel nemrég vesztette el a társát.
Az alapfelállás elég klasszikus, de a környezet a legkevésbé sem: az állomás szabályairól, mint hogy még a rendőrök is fegyver nélkül dolgoznak, nehogy véletlenül kilyuggassák az űrben lebegő fémkasztni falát, valamint a társadalmi berendezkedéséről (például a kábelesekről, a Midway Állomás páriáiról, akik a csővezetékekben élnek) és napi problémáiról, apránként, mértékletesen adagolva kapunk információt, az új fiúval együtt tanuljuk meg, milyen is az élet 22000 mérföld magasan összezárva.
A sci-fi felütés ellenére a történet pozitív értelemben földhözragadt, nincsenek CSI-féle szuperkomputerek, amik pár perc alatt kielemzik a nyomokat, főhőseink a jól bevált módszerekkel látnak neki felderíteni a gyilkossági ügyet, különösen, mivel a létszámproblémák miatt a nyolc órás Orosz Műszakban ők a két egyedüli elérhető nyomozó és nincs senki, aki leváltaná őket. A nyomok természetesen egyenesen a polgármesteri hivatalba vezetnek, és rögtön összeütközésbe kerülnek a helyi politika fontosabb játékosaival.
Mivel semmit nem rágnak a szánkba, a harmadik számban még mindig sok mindennel nem vagyunk tisztában: ki volt Rystovich régi társa és mi történt vele, miért kérte át magát Dietrich az űrállomásra, amikor ide csak büntetésből küldenek nyomozókat, vagy pontosan mi történt a 97-es lázadások során az állomáson. Ez persze korántsem baj, sőt, remélhetőleg a sorozat következő számaiban minderre régivágású, ráérős tempóban derül fény, az orbitális pályán keringve. (Nagy Krisztián)
Original Sin #1
Történet: Jason Aaron
Rajz: Mike Deodato
Marvel Comics
Amikor először hallottam erről a crossoverről, olyasféle hatásvadászat jutott eszembe, mint amilyet Jeph Loeb csinált a rosszemlékű Red Hulk első sztorijában, amikor is azzal érzékeltette a főhős erejét, hogy az bemosott egy nagyot a Watchernek – csak úgy, minden ok nélkül. Hát, most itt van az Original Sin, a Marvel 2014-es nagy eventje, ami a Watcher meggyilkolásával kezdődik. A kérdés persze, ami felmerül az Avengers tagjaiban, miután hírét veszik a dolognak, és nagy erőfeszítések árán sikerül nem összeszarniuk a gatyájukat, hogy mégis ki lehet képes megölni egy ilyen hatalmas, kortalan, halhatatlan lényt – és persze, hogy miért tenné?
Míg Jason Aaron abszolút megbízható, ha saját, szerzői képregényben utazik (ld. lentebb), a Marvel égisze alatt nagyjából 50-50%-os a teljesítményaránya: csinál nagyon jó dolgokat (Thor: God of Thunder, Astonishing Spider-Man & Wolverine) és finoman szólva megkérdőjelezhetőket is (kb. minden, amit az X-Mennel kapcsolatban követett el). Az első szám alapján a nyolcrészes Original Sin szerencsére az előbbi kategóriába fog tartozni.
Aaron piszkosul jól tud történetet mesélni, és nagyon érti a műfajokat is: ezúttal a szuperhőszsánert a murder mysteryvel keveri, méghozzá egészen természetes és profi módon, holott, tekintve, hogy az egyik a totális excessről, az eposziságról, a másik pedig a kifinomultságról és a részletekről szól, nem olyan könnyen egyeztethetők össze. Aaron emellett remek szereplőgárdát állít fel, amelynek tagjait furcsán, de szórakoztatóan párosítja a különböző küldetésekhez, nyomozásokhoz (Dr. Strange pl. a Megtorló segítségével indul kideríteni az igazságot).
Még Mike Deodato is egész jó munkát végez, meglepően visszafogja a rá jellemző, gusztustalanul túlzó pózolásokat és izomhegyeket. De az Original Sin igazi tétje persze maga a murder mystery, és a nyolcból ezt az első részt lehetett a legkönnyebb megírni: egymás után sorakoznak az izgalmas és érdekes kérdések, a különös karakterpárosítások, a jól elejtett megjegyzések és rejtélyek. Az expozíció tökéletes, az olvasó figyelme sikeresen túszul ejtve. A nagy kérdés viszont az, hogy hogyan tovább. (Rusznyák Csaba)
Southern Bastards #1
Történet: Jason Aaron
Rajz: Jason Latour
Image Comics
Jason Aaron jól elvan. A héten jelent meg nagy gigacrossoverének első része a Marvelnél (ld. fent), múlt héten pedig az Image-nél hozta ki saját, szerzői sorozatát – az elsőt a két éve véget ért, zseniális Scalped után. (Ha azt még nem olvastad volna, vissza ne gyere ide addig, amíg nem pótoltad.)
A Southern Bastards egy thriller/krimidráma, ami (meglepetés) az amerikai délen játszódik, és mindenféle vörösnyakú barmokról szól, akik a hőséggel, vérrel, fegyverrel és tahósággal teli vidéken tengetik hétköznapjaikat. Az első számból egyelőre csak annyi derül ki, hogy egy férfi jó 40 év után visszatér gyűlölt szülővárosába (Aaron, és a rajzolója, Latour is délről származnak, mindketten szeretik és utálják egyszerre), hogy az öregek otthonába került nagybátyja után rámaradt házat rendbe szedje és eladja. De a Dél persze nem fogja elereszteni – háromnaposra tervezett ott tartózkodásának már az elején konfliktusba keveredik, és a képregény nem véletlenül ér véget egy ember agyonverésével. Ahogy nem véletlenül kezdődik azzal, hogy egy veszett kutya szarik egy nagyot az út mellett, majd őrült dühvel csahol a főhős városba tartó autója után.
Az atmoszféra késsel vágható, Latour rajzai nyersek, mocskosak, dicstelenek és durvák (remek utód Aaron mellé a Scalped képi világát életre hívott R. M. Guéra után), színei erőteljesek – különösen a vörös visszafogott, de annál hatásosabb használata tűnik ki. A karakterekről még viszonylag keveset tudunk meg, de a múlt fel-felvillanása, a jellemek körvonalazása profi és megkapó, mindkettő azt jelzi, hogy jól átgondolt koncepcióval van dolgunk (a jelenet, amiben a középkorú, gránitarcú főhős baltával esik neki az apja, az egykori seriff sírja – felirata: „Here was a man” – fölé nőtt fának, szinte szuggesztív erejű, már az említett gyilkosság ezzel párhuzamos ábrázolása nélkül is).
Ha az amerikai délre és a képregényre gondolok, arról mindig Garth Ennis és Steve Dillon Preachere jut eszembe. A Southern Bastards lehet az a sorozat, ami felér a nagy elődhöz. A potenciál megvan benne hozzá. (Rusznyák Csaba)
