Most egy kicsit bajban vagyok: idén januárban bemutattak egy The Trip to Italy című, 108 perces vágatot Michael Winterbottom méltatlanul elhallgatott négyrészes sorozatának folytatásából. Igen, méltatlanul elhallgatott, mert az előző cikkre is négy komment érkezett, nem beszélve a 444-es debütálásunk óta állandósult törzstrollokról, akik úgy kerülték a lehetőséget, mint egyszeri parlamenti képviselő a választópolgárt. (Muhahaha, tessék, csak megfertőződtem.)
A “nagyobb, több, szebb, jobb” évezredek óta ismert alapszabálya szerint a folytatásoknak feltétlenül többnek kell lenniük, mint az első résznek. Ugye a Die Hardban csak egy nyamvadt felhőkarcolót sikerült Alan Rickmanéknak elfoglalni, a folytatásban ezért egy egész repülőtéren zajlik a játék. A Transformersben csak néhány Autobot meg Álca szerepelt, a másodikba ezért muszáj volt Megan Fox lábát töcskölő kicsirobotot beletenni. Az elvarázsolt dollárban meg van kompra ugratás, a Hamis a babában pedig tengerpart meg Bögyös Maca. És akármennyire gyönyörű ám Észak Anglia, mégis csak hideg van, ergó valahová máshová kell menni - mondjuk külföldre.
Pár évvel járunk az első Út után, és most Rob Bryden (mint Rob Bryden) hívja fel régi barátját, az éppen Los Angelesben tévésorozatoló Steve Coogant (mint Steve Coogan), hogy az Observer (mint Observer) szeretné megismételni a legutóbbi túrát, de ezúttal Olaszországban (mint Olaszország), ugyan menjenek már el.
- They fly you to Europe.
- First Class.
- No, business class, or Virgin Upper Class.
És elindul Az olasz meló kis költségvetésű remake-e, akciójelenetek és Mark Wahlberg nélkül: a kabrió Mini Torinótól Nápolyig viszi hőseinket, akiknek egyetlen útitársa egy Alanis Morissette CD. Mindeközben Bryden mindenhol lefényképezteti magát, ahol Byron megfordult itáliai száműzetése alatt - a felszolgált fogások, ha lehet, epizódról epizódra fenségesebbek, előfordul itt vitorláshajós túra szigetre, kastélyszálló, tengerpart -, úgyhogy ha én lettem volna az Olasz Turizmus Zéerté, azonnal beszálltam volna egy komolyabb összeggel a gyártásba.
Természetesen hőseink jottányit sem változtak: ugyanúgy versengenek egymással ebben a furcsa, kedvelem-nem kedvelem viszonyban, négy évvel később és mégis ugyanott folytatva. Coogan karrierje tovább görög, bár az USÁ-ban futó sorozatát törölték két évad után - de ezt még a világ nem tudja. Midlájf krízis: miközben próbálja valahogy rendbe hozni a kapcsolatát a fiával, megint egy szakmai-egzisztenciális kátyúban ücsörög, így, negyvenhét évesen. Bryden sem tart máshol, bár kollégája megrökönyödésére felajánlanak neki egy jelentős szerepet Michael Mann új filmjében - egy darab időt el is töltünk azzal, hogy a páros, egy segítőkész olasz recepciós lány segítségével megpróbál kasztingvideót csinálni. Rob érthető módon be van egy kicsit rezelve, elég nagy lehetőség ez neki, Coogan pedig alig tudja véka alá rejteni féltékenységét - de a neveltetés mindent legyőz.
Persze nem kell arra gondolni, hogy Winterbottom klasszikus trükkökkel, mesterségesen felnyomta volna a téteket: a konfliktus és a dráma alfája és omegája - noha szemmel láthatóan több pénz, paripa meg producer állt rendelkezésre - még mindig a két főhős. Legyen bár a háttér a legszebb dél-olasz panoráma, Róma, talán a világ legfotogénebb városa vagy egy luxusszálloda, a történet akkor is emberi léptékű marad. Ahogy a korábbi cikkben is említettem, könnyen lehetne a Fehér Ember Fehér Problémái címkével ellátni a két, középkor felé masírozó angol komikus-színész kalandjait, de szerencsére ennél empatikusabb, kiegyensúlyozottabb a sorozat. Egy pillanatig sincs kétségünk afelől, hogy ez a páros még mindig minden nap megpróbálja megfejteni magát, és azt, hogy hová tart, mindeközben nem felejtve, hogy hol is van.
“You are doing voices, I’m doing voices, all is well.”