Tudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a bánatot érdekel már megint egy újabb nyomozós sorozat? De tényleg, mi a bánatos francért vesztegetem az időt meg a karaktereket egy, a szappanopera és a háromkamerás szitkom óta a legkötöttebb tévés műfaj egy újabb, ráadásul bukott példányára?
Graham Yost egyike azoknak az íróknak, akiket a szakma megbízható munkaerőként tart számon. Olyasvalakire kell gondolniuk kaliberben, mint Stephen Moffat (Doctor Who, Sherlock), Vince Gilligan (Tudjukmi), Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Híradósok) vagy akár David Shore (Doktor House).
A Féktelenül, a Rés a pajzson, a Boomtown (egy másik kevéssé értékelt, mindazonáltal remek sorozat) mind egy láthatatlan, de dolgos pálya képét rajzolja fel. Pont a Boomtownt követően próbálta be az akkor a bukásokat tévedhetetlenül berendelő NBC az új sikerembert erre a viszonylag egyszerű, kisképernyős hájkonszept sztorira (eredeti címén: Raines).
Már akkor, 2007-ben sem volt egetverő az alapvetés: Jeff Goldblum gyilkossági nyomozó Los Angelesben. És a partnere az aktuális Hetiáldozat. Oké, kérem, maradjanak velem: nem egy újabb halottlátós baromság. Jeff (pardon, Raines, a címszereplő) ugyanis pontosan tisztában van vele, hogy csak képzeletének termékei autóznak vele a Mulholland Drive-on.
Ha kíméletlenül őszinte szeretnék lenni, papíron az egész csak egy tucatsorozat, ugyanazokkal a panelekkel, mint akármelyik társa. Ami igazán eladta nekem, az a hangulat. A pilot első kockájától kezdve (amit mellesleg egy Frank Darabont nevű kókler rendezett) átlengi az egészet a hard-boiled deketívirodalom iránti tisztelet. Raines monológjai, párbeszédei idézik Chandler és Hammett dialógjait, és az egész valahogy egyáltalán nem tűnik annyira élére vasaltnak, mint a hasonló termékek tucatjai.
Egészen pontosan hét epizód készült el a Rainesből. Ha Önök esetleg nem lennének tisztában a dolgok menetével: egyetlen átlagos Helyszínelők évad 22-24 részből áll, de 2007-re odáig süllyedt az amerikai televíziózás, hogy csak a szupersztárok tudtak egész évados berendeléseket kiharcolni maguknak. A Raines nézettsége soha nem volt elég magas. Kezdettől fogva lehetett látni, hogy nem lesz jó vége.
Meg aztán Yost érezhetően jobban érezte magát nem sokkal később A tövény emberé-vel, hiszen az már kábelre készült, nem pedig a mindentől rettegő, biztonsági játékra berendezkedett nagy országos csatornákra. Mindezek ellenére a Raines nem hogy nem lett rossz: finom karakterizáció, kellemes mellékszereplők (mint Yost elmaradhatatlan színésze, Matt Craven és persze az isteni Madeleine Stowe), tragikus sorsok és elegáns humor. Azok a dolgok, amelyek teljesen hiányoznak a tévéből. Meg a filmekből. Meg úgy en bloc az életből.
Az a bajom, hogy ma már mindennek véresen, metszően élesnek kell lennie. Az alapvetés lehetőleg szóljon akkorát, mint Hirosima. Ha nem, akkor (a jelenlegi divatnak megfelelően) legyen a főhős nagyon nyomorult, borostás, érzékeny, ugyanakkor férfias és kemény. És legyen neki olyan jellemhibája, ami a valóságban elfogadhatatlan lenne, de a képernyőn oké, sőt, még egy kicsit vonzó is. És álljon a háttérben valami akkora összefüggésrendszer, hogy bele lehessen foglalni az Univerzumot. Esetleg mindezek együtt.
Nyilván egy-egy szépen megvalósított ilyesmi jól sülhet el - mint történt az a Dróttal - de pont ezeknek a sikeressége ássa alá az egész műfajt: mindenki ilyet akar íratni-írni-rendezni-csinálni, felülve ezzel egy önmaga által generált divathullámra, amely dollármilliókba fog kerülni, hogy a végére összetöppedjen, és soha többet senki ne merjen belevágni. Pont ez történt a nyomozós sorozatokkal. Vagy korábban a kórház-sorozatokkal. Vagy a szitkomokkal. (Bár ez utóbbi más kategória, mivel nagyságrendekkel olcsóbb gyártani.)
A Raines nem az első nyomozós sorozat, amely egy fél évadot sem tudott kipréselni magából. De talán az egyik legérdekesebb az elkaszáltak közül.