Gyerekkoromban a legrosszabb típusú kockázatkereső voltam: az a fajta, aki pontosan látja előre tettének lehetséges következményeit, gondosan kimatekozza a legrosszabb opciókat, aztán persze, hogy megcsinálja a bajt, és rettegve várja a felelősségre vonást. Ambivalens izgalmakkal jár figyelni, mikor bukunk le, és semmi nem mérhető az adrenalinfröccshöz, amit egy precízen megtervezett balhé megúszása okoz. Én magam mindig a legrettenetesebbtől tartottam (igazgatói intő, atyai pofánverés, szomszéd általi megkergetés), arra azonban, ami a Kéjutazás (Joy Ride) szereplőire vár az országúti pokol kacskaringós örvényeiben, a legpesszimistább hozzáállással sem lehettem felkészülve.
Az amerikai fiatalok gondtalan életét élvező Lewis (Paul Walker) hirtelen felindulásból - és gyerekkori barátnője, Venna (Leelee Sobieski) lenyűgözésének szándékával - beújít egy kocsit, majd felkerekedik, hogy lovagként hazafuvarozza a lányt az egyetemről, mellesleg útba ejtve a börtönt is, ahonnan bátyja, Fuller (Steve Zahn) éppen szabadul. Fuller igazi bajkeverő, nem bírja elviselni, ha a dolgok simán mennek körülötte, így egy idegen kamionos rádión keresztüli szívatása, majd az útjukba kerülő orbitális seggfej megleckéztetésének ötlete kiváló mókának tűnő tervvé kovácsolódik a fejében.
A kezdetben kiéhezett lúzernek tűnő kamionos sajnálatos módon közveszélyes szocio- és pszichopata, szabadidejében állkapcsokat tépdes lefele, félelmetesen okos, ráadásul rohadtul rühelli, ha elkényeztetett, tejfelesszájú kölykök baszogatják.
A film az elkészültében forgatókönyvíróként és producerként is közreműködő J.J. Abrams Spielberg-kattanásának első nyilvánvaló bizonyítéka, főhajtás a rendezőlegenda Párbaj című klasszikusa előtt, annyi invencióval és kreativitással elővezetve, amivel zsigerből utasíthatja el a másolat vádját. A mozi nyaktörő tempóval, eszeveszett sebességgel száguld, a legedzettebb thriller-rajongót is meglepheti végletekig facsart fordulataival, idegszál-szaggató feszültségével. Nincs megállás és nincs kegyelem, játékideje alatt többször is csuklóból abszolvál olyan csúcspontokat, amiket szerényebb vállalású mozi fináléként is örömmel alkalmazna.
A sztori szüntelenül rálicitál saját magára, ami persze egyre képtelenebb, őrültebb megoldásokat kíván, a kíméletlen élethalálharc lendülete azonban könnyedén elmossa a kisebb bukkanókat, a végeredmény igazolja a szkript minden túlzását. Miközben az események egyre sötétebb végkifejlet felé robognak, a humor a legjobb helyeken bukkan fel, hogy enyhítsen némileg a szorításon, szereplőink között pedig pofonegyszerű, de a dinamikát tökéletesen garantáló viszonyok feszülnek.
A lendületesen felrajzolt, erős kontúrú karakterek reakciói minden esetben indokoltak, viselkedésük logikus (a filmet szokás országúti tini-horroként elkönyvelni - tulajdonképpen az is, de baromira nem a Tudom, mit tettél...-féle műanyag szarok ligájában játszik). A gyilkos játszma során a legborzasztóbb, hogy környezeted tagjaitól semmilyen módon nem vagy képes segítséghez jutni, a határtalan, tágas égbolt alatt helyzeted ugyanaz, mintha egy szűk szobában néznél farkasszemet a gonosszal.
Míg David Mann vesszőfutása a paranoia fokozatos elhatalmasodásával, a tétek lassú emelkedésével, a fenyegetés fokozásával játszik mesterien, a Kéjutazás egy új kor igényeihez igazodik: csonttörő kegyetlenséggel ront ránk, elgázol, aztán újra és újra, élvezettel visszatolat. A legfurcsább, hogy közben kurvára hálásak vagyunk neki.
John Dahl (Pókerarcok) rendezése a sztorihoz méltó módon feszes és impresszív, az akciókat dinamikusan vezényli le, beállításai ízléssel idézik a nagy elődöt, Marco Beltrami kísérőzenéje pedig adrenalinpumpáló, libabőröztető dallamokkal támogatja székhez szögezésünket. A Kéjutazás távolról sem mestermű, laza nyári akció-thriller, abból viszont egyértelműen az abszolút csúcskategóriát képviseli.