Az elmúlt pár évben szokássá vált szakújságírók és egyebek között a “televíziózás aranykorá”-ról beszélni. Meg hogy a tévé végre levetette a bűnös élvezet stigmát, és nagyrész izgalmasabb dolgok történnek a kisképernyőn, mint moziban. Szeretnék elsőként reagálni erre az abszolút megalapozatlan és téves, tényként kezelt közvélekedésre: lószart. Nem most kezdődött, hanem vagy húsz éve az ER-ral (Vészhelyzet) meg az X-aktákkal. Bizonyítékaim is vannak.
“Dehát… dehát… amikor gyerek voltam, a tévé csak tibibácsiból, telesportból meg tetthelyből állt, azóta lett nekünk Loszt meg Háuájmetjor meg Háusz… igazi “gripping” dráma meg izgalom, kátting edzs cuccok!” mondaná erre az egységsugarú, Fiatal Középosztálybeli. (A Fiatal Középosztálybeliről azt érdemes tudni, hogy átlag évente öregszik öt évet, és még mindig úgy énekli az Opus slágerét, hogy “leveletkaptam lájf!”).
Az egységsugarú Fiatal Középosztálybeli - noha szeretné tagadni - igazából még mindig a kertévék neveltje, és a kertévék csak az igazán lukratívnak számító, drága sorozatokat hozzák be viszonylag hamar. Ezért fordulhatott elő 2005 derekán, hogy az addigra már diadalútját járó House MD felemlítésére csak kérdőjelet formázó szemöldöke felelt. Azt meg, hogy kijaza démienlúíz, három évvel az Elit alakulat lefutása után kérdezte meg gyanútlanul. Ma meg már azon kéjeleg, hogy mekkora frankó már a Homeland.
Nem csak az efká (Fiatal Középosztálybeli) hibája azonban, hogy a procedural-with-metaplot (hetibeteg plusz átfogó sztori) receptet késve, vagy egyáltalán nem ismerte fel. 2006-ban, amikor az NBC megint az ötödik volt a négy nagy országos adó között a Nagyvízen túl, na ők berendeltek egy valamit, amiről elsőre azt hitték, majd jó lesz valamelyik szíeszáj ellen: az Életfogytig zsaru (ami talán az egyik legkevésbé fájó, mindenesetre a magyar nyelv korlátait tökéletesen demonstráló forgalmazási cím - eredetije: Life) alatt ugyanis két, döbbenetesen egyszerű dolgot kapunk.
Az egyik persze a nyomozós sorozatok elmaradhatatlan hét/eset jellegű, a valóságtól teljesen elrugaszkodott sztoritekerése - teaser plusz négy felvonás, végén kattan a bilincs -, azonban az esetek egészen érdekesek. Nem annyira maguk a rejtélyek - hiszen Columbo óta tudjuk, hogy a drágább epizodista a gyilkos - hanem Damian Lewis karaktere, Charlie Crews viselkedése és nyomozati módszerei miatt. A partnere meggyilkolása miatt életfogytra ítélt zsaru, akit 12 évvel később tisztáz az ártatlanságában végig hívő ügyvédje (az isteni Brooke Langton), kiszabadulása után a mesés kártérítés mellé még a jelvényét is visszakapja.
Mindennek a jóságnak egy feltétele van: a saját ügyét még csak véletlenül sem nyomozhatja. Ugye felesleges mondanom, milyen lehet az élete egy zsarunak a börtönben: tizenkét év a leggonoszabb pokolban. Csárli a börtönben Zen nagymesterré képezte magát Alan Watts kazettákat hallgatva, majd kiszabadulása után igazán különös életmódot kezd folytatni: mindenütt gyümölcsöt zabál, egy hatalmas villában él bútorok nélkül, ahol egy bennfentes kereskedésért elítélt exbróker a lakótársa (Adam Arkin), plusz szemérmetlenebbnél szemérmetlenebb, méregdrága sportkocsikkal jár. Ízlelgessük az elmúlt négy karakterjellemzőt: Charlie Crews körülbelül ötször érdekesebb, mint bármelyik főhős az elmúlt tíz évből - még Hugh Laurie-nál is, pedigőasztán…
Szóval Csárlink megkapja partnernek - mert nincs zsarusorozat partneresdi nélkül, hacsak nem vagy Graham Yost - Sarah Shahit, aki a sztenderdeknek megfelelően exnarkós egy zsarucsaládból, és ha lehet, maszkulinabb, mint Csárlink. A kényszer szülte páros azonban szerencsére nem a Dramaturgia Első Fejezete miatt jön létre - oka van annak, de nem mondom meg mi, bibibí. Nézzék meg. Érdemes lesz.
Ki kell még térni a szupporting kásztra is - az első évadban enyhén gyanús, mindazonáltal kicsit szürke Robin Weigert ül a főnöki székben, aztán váltja őt a New Yorkból átemelt, enyhén komikus, zsíros hajú Donal Logue; Adam Arkin Charlie védelmezettje és vagyonának kezelője, Shashawnee Hall komor FBI ügynök, Brent Sexton (a The Killing amerikai remeke-éből) Crews bűntudattól gyötört, joviális egykori legjobb barátja, és itt van még az akkoriban alig ismet Christina Hendricks is.
Ahogy azt már a szemfülesebb olvasók kitalálhatták, az igazi truváj, ami miatt mindenképpen érdemes bepróbálni a Life-ot, az az átívelő sztori. Nyilván, hogy Csárlink nem fogja annyiban hagyni, hogy valaki csak úgy őt tegye meg bűnbaknak egy gyilkosságban, amit nem követett el. Plusz a testületnél - meg úgy en bloc mindenhol - meg vannak győződve róla, hogy ő a valódi tettes, nem számít, hogy a déenesminták meg a bizonyítékok nem szólnak ellene.
Szóval Csárlink ugyan valamelyest rendben van a Zennek köszönhetően, de azért mégis… és a sorozat szépen elkezd építkezni. Sajnos a nielseni türelem elfogyott hamar, ezért a sorozatot be is fejezték másfél évad után - noha a vég elég sok mindent lezár, azért lehetett volna folytatni. A Life egy elfelejtett klasszikus, ami azért elég kínos annak fényében, hogy alig öt éve ért véget.