Black Widow #7
Történet: Nathan Edmondson
Rajz: Phil Noto
Marvel Comics
Ami 2013-nak Matt Fraction Hawkeye sorozata volt, az 2014-nek Edmondson Black Widowja: zseniális stílusgyakorlat egy csontig lerágott zsáner romjai között. Az alapötlet hasonló: vajon mit csinál Natasha Romanoff, amikor éppen nem az Avengers többi tagjával együtt menti meg a világot kozmikus, mágikus vagy éppen másik idővonalból érkező fenyegetésektől? A válasz pedig: vezekel. Méghozzá számunkra egyelőre ismeretlen bűneiért, aminek testhezálló módja bérmunkák vállalása (orgyilkosság, információszerzés, tanúvédelem), majd pedig az azokból befolyt pénzek névtelenül való szétosztása korábbi áldozatainak családjai között.
Ebben nagy segítségére van Isaiah, aki bizalmasa, jogi tanácsadója, közvetítője, józanabbik fele, de semmiképp nem a barátja. Legalábbis nem Natasha hitvallása szerint, aki senkit sem mer magához közel engedni, mivel az ilyen esetek rendszerint tragédiába torkollanak. Nincsenek barátságos team-upok: magányosan indul el a küldetésére, és magányosan tér vissza. A sikeres megbízásokat nem pezsgőbontás, hanem csendes magába fordulás követi. Praktikusan, a feladatnak megfelelően öltözködik, nem pedig öncélúan és közveszélyesen kivágott ruhákban parádézik, és ezzel a sorozat sikeresen és tudatosan szakít a Marvel szuperhősnőinek tipikus ábrázolásával.
Edmondson a kémtörténetek és a noir között egyensúlyozik, éppen csak átpislantva a Marvel többi írójának játéktérfelére: a Fekete Özvegy drótkötélen mászik a szomszéd épület tetejére, nem jetpackkel repül át, kilenc milliméterest használ és nem energiafegyvert, jobbára halandó ellenfelekkel néz szembe, és csak néha akaszt tengelyt emberfeletti képességekkel rendelkező gonosztevőkkel. Mindezen rengeteget dob Noto realisztikus stílusa, valamint az ehhez tökéletesen illeszkedő pasztell színvilág, így a képregény vizuális részére egy rossz szavunk nem lehet.
A dolgok állása szerint a Black Widow az egyik jelenleg futó legjobb nem-Marveles Marvel sorozat, period. (Nagy Krisztián)
Deadly Class #5
Történet: Rick Remender
Rajz: Wes Craig
Image Comics
Rick Remender, amióta berobbant a képregényes köztudatba a Fear Agenttel, egyre csak feljebb kapaszkodik a geek-félistenség felé vezető úton: miután sajátos, rá jellemző pulp koktéljával sikeresen revitalizálta a Marvel több sorozatát is (Uncanny X-Force, Venom, Uncanny Avengers, Captain America), ezúttal ismét eredeti ötlettel rukkolt elő, természetesen az Image Comics gondos szárnyai alatt (ami mostanra már tényleg átvette a Dark Horse és Vertigo egykori szerepét az innovatív és előremutató képregényeket illetően). A nyolcvanas évek Los Angelesének utcáin a napról napra élő és az öngyilkosság gondolatával játszó Marcus Lopez belebotlik egy bizarr titkos szektába, ami tinédzserekből képez ki halálos orgyilkosokat. Az alvilági akadémia a sorai közé fogadja, és hamarosan túl is van az első próbán, melynek során ki kell oltania egy emberi életet.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy egy mindenféle moralitást magáról lerázó, pusztán akcióra koncentráló, pörgős szuperhőskiképző agyrémmel van dolga, már most eloszlatnám ezt a félreértést. A Deadly Class egyrészt semmilyen, szuperhősökre akár csak nyomokban utaló vonalat sem tartalmaz, másrészt Remender értő kézzel hangszereli végérvényesen lelki sérült tinédzser karaktereinek lelkivilágát.
Egy teljes füzeten keresztül építi fel például, ahogyan Marcus és a mellé osztott Willie hosszú beszélgetések során összeszedik minden bátorságukat, hogy megöljenek egy hajléktalan háborús veteránt, mi több, még össze is barátkoznak áldozatukkal, aki a végzetét ennek ellenére sem kerülheti el: múltja és jelene mindkét fiút az új otthonukhoz láncolja, nélküle senkik és semmik lennének. A legszebb az egészben, hogy jelenleg megjósolni sem lehet mi fog történni legközelebb ezzel a csapatnyi totálisan labilis tinédzserrel, de hát a kiszámíthatatlanság mindig is Remender fő erényei közé tartozott.
Ugyan már ez is elég lenne ahhoz, hogy kiemelje a képregényt az utóbbi évek sorozatai közül, azonban Wes Craig munkája az, ami igazán életre kelti a történetet. Marcus pszichedelikus tripje (miután benyalt egy marék bélyeget) Las Vegasban tökéletesen kihozza a rajzoló tehetségét: találékony panelezés, nagyszerű beállítások, dinamikus akció, érzelmektől fűtött arcok. Nagyon nem csodálkoznék, ha a sorozat befejezése után a két nagy valamelyike gyorsan lecsapna rá. A Deadly Class mindenképpen követésre érdemes a 2014-ben indult címek közül. (Nagy Krisztián)
Moon Knight #4
Történet: Warren Ellis
Rajz: Declan Shalvey
Marvel Comics
Warren Ellis szenzációs dolgokra képes egy-egy jól, vagy akár kevésbé jól csengő Marvel-címmel. 2005-ös Vasember-sztorija, az Extremis azóta is hivatkozási alap (a harmadik mozifilm is abból merítette a sztoriját, hogy mennyire sikeresen, azt most hagyjuk), a Secret Avengersnél töltött ideje pedig, sajnálatos rövidsége ellenére, bőven elég volt neki, hogy az utóbbi évek legjobb Avengers-történeteit szállítsa.
Utóbbihoz hasonló koncepciót követ a nemrég indult Moon Knight szériával is. Elvileg csak hat részes lesz, viszont mind a hatban teljesen önálló, minden egyébtől független sztorit mesél el. Nincs 100-200 oldalasra nyújtott cselekmény, sok-sok fordulat, halál és feltámadás, eposzi szuperhőscsata és crossover – egyáltalán nincs semmi ilyesmi. Mesteri expozíció van, tökösség, elegancia, stílus, ötlet, bumm-bumm, határozott lezárás, és kész. Történetmesélési bravúr, szigorúan húsz oldalban. Ritka dolog manapság, becsülni kell.
A negyedik részben éppen egy álomkutató kéri nem teljesen épelméjű hősünk segítségét – és Moon Knight, mint Morpheus, alászáll az álmok birodalmába, hogy végére járjon egy horrorisztikus rejtélynek. És tényleg, akár Neil Gaiman is írhatta volna ezt a képregényt. Nem mintha átjárná olyasféle masszív mitológia, mint a Sandmant, de nagyon is átjárja ugyanaz az erő, kreativitás és burjánzó fantázia.
Ez Declan Shalvey érdeme is, aki egyébként is szépen és dinamikusan rajzol, de az álomjeleneteket – Jordie Bellaire fantasztikus színvilága segítségével – egyenesen gyönyörűen kelti életre. Egy-két oldalon már-már versenyre kel azzal a csodával, amit J. H. Williams III művel a Sandman: Overture-ban.
Egyetlen baj van ezzel a sorozattal, hogy ha minden igaz, már csak két rész van hátra belőle. Mocskosul hiányozni fog. De hátha Ellis pályatársai közül néhányan a fejükhöz kapnak, amikor olvassák, és azt mondják maguknak: nahát, hiszen így is lehet! (Rusznyák Csaba)
MPH #1
Történet: Mark Millar
Rajz: Duncan Fegredo
Image Comics
Mark Millart továbbra is egy önelégült hólyagnak tartom, de azt el kell ismerni, hogy a Kick-Ass sikerének meglovagolása után sem sokáig ült a babérjain: az utóbbi években három olyan címet is letett az asztalra, hogy a végén még elhiszem a Millarworldről alkotott hagymázas vízióit. Az első kettőről már írtunk a GeexKomix hasábjain, az egyik a Burroughs-féle Mars-krónikák újragondolása egy kiöregedett hőssel (Starlight), a másik a Golden Age szuperhősök pálfordulása, akik a nagyobb jó érdekében az 1984-hez hasonlatos diktatúrává degradálják az Amerikai Egyesült Államokat (Jupiter’s Legacy). Szerencsére egyiket sem sieti el, a füzetek kényelmes tempóban jelennek meg és ráadásul kiváló érzékkel választott hozzájuk rajzolókat, a horvát Goran Parlov és a mindenki által ismert Frank Quitely személyében.
A sorhoz az MHP is csatlakozik, hiszen a Hellboy-veterán Duncan Fegredo felel a vizualitásáért, ami már eleve garancia a minőségre, de szerencsére Millar is jó formában van, hiszen a saját jól bevált receptjét követi. Flash szuperképességét horgonyozza le a realitások talajába (már amennyire ez lehetséges az adott zsáner keretein belül), amikor a fenyvesekkel borított vidéken robog végig egy alak, akin a szemmel követhetetlen sebességtől már rongyokban lóg a ruha és végül elvesztve a kontrollt, becsapódik egy elhagyatott gyárépületbe. A kiérkező rendőrök elfogják és egy MPH feliratú orvosságos dobozt csavarnak ki a kezéből.Így kerül hosszú időre rács mögé a világ első és egyelőre egyetlen szuperhőse (vagy gonosza?).
Harminc évvel később Detroitban Roscoe, egy kisstílű drogdíler lebukik, és, hogy védje főnökét, bevonul a hűvösre, annak reményében, hogy példamutató viselkedéssel hamarabb szabadulhat. Miután azonban megtudja, hogy pont a főnöke húzta csőbe, már csak a szökésen jár az esze, ami váratlanul egy MPH feliratú kábítószerpirula képében válik valósággá. A komótos felütés egyelőre a képregény javára válik, Fegredo brillírozik, amikor a felgyorsult/lelassult idő hatásait kell visszaadnia, Millar pedig még a gyűjteményes kötetetek előretörésének korában sem felejtette el hogyan kell erős cliffhangert írni. Egy nagyon ígéretes szériának nézünk elébe. (Nagy Krisztián)
Trees #1
Történet: Warren Ellis
Rajz: Jason Howard
Image Comics
A popkultúrának köszönhetően mindenkinek tiszta kép él a fejében arról, hogy mi is történne, ha földönkívüliek látogatnák meg minket. Természetesen a nálunk nyilvánvalóan sokkal magasabb technológiai szinten álló lények ellenséges szándékkal jönnének, és eleinte totál letarolnák a Földet. Aztán viszont a leleményes emberi faj – a szuperpatrióta szuperamerikaiakkal az élen, naná – visszavágna, és jó alaposan seggbe-szájba-csápba rúgná az interplanetáris agresszorokat, akiknek csúcsintelligenciáját valami kényelmes, jól támadható Achilles-sarok oltaná ki (központi tudat!).
Ha viszont belegondolunk, hogy mi, emberek is mennyire különbözőek vagyunk egymástól, és mennyire nem értjük meg egymást olykor, kissé életszerűbbnek hangzik a Warren Ellis képregényében felvázolt forgatókönyv: az idegenek megérkeznek, aztán tíz éven át nem szólnak egy büdös szót sem, látszólag nem csinálnak semmit, mi meg csak pislogunk ki a fejünkből, hogy mi a franc van.
A Trees története szerint tíz éve jelentek meg a világban azok a gigantikus földönkívüli fák, amik csak merednek az égbe, és egész városokat árnyékolnak be. Senki nem tudja, mik ezek a fák valójában, mi célt szolgálnak, és kik vagy mik helyezték el őket ezen a kis, törékeny kék bolygón. (Ez a kiindulási pont kissé emlékeztet Robert Charles Wilson Kronolitok című könyvére.) Egy évtized múltán a dolog szenzációértéke rég odavan, az élet megy a régi kerékvágásban – na, jó, nem a régiben, mert az egész társadalom a feje tetejére állt, de azért megy.
Ellis zavartalan lassúsággal mutatja be a világ legkülönbözőbb pontjain élő karaktereket, akiknek élete valamilyen szempontból, legyen az politikai, tudományos vagy művészeti, a fák körül forog. Ebből az első számból a ráérős tempónak köszönhetően nem is derül ki sokkal több a sztoriról, de Ellis, szokásához híven, jól, határozottan és hangulatosan ír, Jason Howard rajzai fantasztikusak (kicsit a B.P.R.D.-t idézi a látványvilág), a koncepcióban pedig ezer izgalmas lehetőség rejlik.
Ebből már akkor is egy nagyon jó sztori lehetne, ha a fák csak plot device-oknak bizonyulnának, és Ellis arra használná őket, hogy egy idegen anomália következtében magából kifordult világ társadalmát, pszichológiáját (milyen könnyen elfogadunk valamit, legyen bármekkora agyrém, csak mert beépül a hétköznapokba) és emberi drámáit ábrázolja. De nyilván nem csak ennyiről lesz szó (Vetettél már egy pillantást a borítóra?), úgyhogy… a határ a csillagos ég. A Trees eddig talán az év legígéretesebb képregényes debütálása. (Rusznyák Csaba)
