Gondos számításaim szerint az Oculus az utóbbi idők iksz plusz iksz plusz egyedik házas horrora (bár szigorú értelemben igazából nem is házas horror, de hatásmechanizmusát tekintve abszolút az*), és ha van olyan, aki ezeket még nem unja, annak egészségére. Ennél a témánál ugyanis keveset nyúztak halottabbra a műfaj spiritusz nélküli iparosai (igen, James Wan, többek közt rád nézek). A lényeg, hogy az ember nem ettől várna kreativitást, intelligenciát, eleganciát, főleg nem bárminemű invenciózusságot. És az ember tévedne.
Mike Flanagan saját rövidfilmje alapján (Oculus: Chapter 3), kis költségvetésből írta és rendezte meg az Oculust, ami az utóbbi évek amerikai horrortermésnek egyik legjobban sikerült darabja – ugyan messze nem mesterműről van szó, vagyis ez legalább annyira a műfaj jelenlegi állapotának dorgálása, mint a szóban forgó film dicsérete, de azért inkább ne az előbbi végéről fogjuk meg a dolgot. Mert az Oculus annak ellenére – illetve: éppen azért – is megérdemli a dicséretet, hogy az ember már a szinopszisát olvasva el akar aludni.
Tim 21 évesen kerül ki az elmegyógyintézetből, ahol bő egy évtizedet töltött, miután agyonlőtte apját, aki közvetlenül azelőtt végzett a fiú anyjával. Csakhogy nővére, Kaylie tudja, hogy a vérfürdőért nem a családja a felelős, hanem egy (naná, hogy) gonosz, természetfeletti erőknek otthont adó ősi tükör, ami ki tudja, hány száz éve kerül folyamatosan egyik csúnya véget ért tulajdonosától a másikhoz. Kaylie elhatározza, hogy elpusztítja a tükröt, kerül, amibe kerül (valahol ez egy klasszikus bosszúthriller, csak a szülők haláláért itt nem emberi gyilkosokon, hanem természetfeletti erőkön kell revansot venni), így aztán testvérével bezárkóznak vele az egykori tragédia helyszínére.
Persze, ez nyilván tök jó ötlet. A gonosz nyilván hagyja magát elpusztítani, mert nyilván nincs semmiféle védekező mechanizmusa, amivel mondjuk, kőkemény pszichológiai tortúrát szabadíthatna a szereplőkre. Hopp, bocs, de van neki.
Annak, aki még ébren van: a tükör, amellett, hogy az operatőr végig ügyesen fordítja a funkcióját a feszültségkeltés javára, kezdetben fontos és nyugtalanító sarokpontja a szereplők épelméjűségét megkérdőjelező narratívának. Tényleg valami természetfeletti erő pusztít, vagy csak egy diszfunkcionális család tépi szét magát belülről? Egy tükörben végtére is saját magunkat látjuk, a gyarlóságainkkal, a gyűlöletünkkel, az elégedetlenségünkkel – és talán az őrületünkkel együtt.
Ezzel a dilemmával akár a stáblistáig is el lehetett volna játszani, mégis szerencsés, hogy Flanagan a látszólag könnyebb utat választotta, főleg, hogy legalábbis a legszélén ment végig, ha nem alagutat ásva alatta. Kapásból meggyőző az az elegancia, amivel a hasonló filmek kliséit rendre kijátssza.
Kaylie pl. már az elején gyorstalpalót tart a tükör természetéből és történetéből, megkímélve minket egy a játékidő derekán húsz percig elnyúló szekvenciától, amiben a főhőssel együtt régi újságkivágások fölé görnyedve keressük a borzalmas igazságot, egyre idegesebb hegedűszólamokkal a háttérben. És ha már zene, a The Newton Brothers végig szinte ugyanazzal a meglepően hatásos, elkerülhetetlenséget sugalló, baljós, nyomasztó lüktetéssel sötétíti a hangulatot.
A felállás egyszerű és hatásos: nincs nyomozás, nincs bullshit, nincs lassú ráébredés arra, hogy mi történik, csak a két főszereplő és a túlvilági erő lassan, de okosan és hátborzongatóan felvezetett harca van.
Ráadásul egyszerre két idősíkon, mert a történet folyamatosan vált a mostani, és a gyerekkori vérengzést megelőző napok eseményei közt. A flashbackek kezdetben kissé feleslegesnek tűnnek (már az első percekben elmondják, mire futnak majd ki), de aztán Flanagan elkezdi összemosni őket a jelennel. A fináléra a két szál már elválaszthatatlanná válik, a múltbeli és a jelenbeli szereplők tükör által befolyásolt szempontjainak állandó váltakozása következtében pedig a néző is el van veszve a kaotikus elmejátékban.
A „megöltem valakit, vagy csak képzeltem”, és a „megölnek éppen, vagy csak képzelem” jellegű dilemmák sokkal aljasabbul és hatékonyabban kapnak bele a zsigerekbe, mint a maguktól becsukódó ajtók, a semmiből jövő széltől kialvó gyertyák, a „hirtelen felbukkan valami!”-féle ijesztgetések, vagy akár a feltépett ütőerekből spriccelő vér.
Ezért sokkal kifinomultabb és elegánsabb az Oculus, mint mai társai többsége, és ezért sokkal jobb náluk, még annak ellenére is, hogy inkább egy izgalmas, érdekes, és csak néha igazán rémisztő kirakós, mintsem ténylegesen durva horror. Amerikában a zsáner főleg a kínpornók, a találtfilmes ijesztgetések vagy éppen a művien kiglancolt stúdiódarabok szarörvényében hánykolódik, és nem jellemző rá az intelligencia, pedig a horror pont a leginkább intelligenciaigényes műfaj. És az Oculus a sztoritól a színészi játékon át a hatásmechanizmusig pontosan az: intelligens.
* Kb. amennyire a 28 nappal később zombifilm.