Mindfuck – már maga a szó is magában hordoz egyfajta misztikus, borzongató mellékzöngét. Eltekintve attól, ki mennyire szereti, ha mentális részegysége a b betűs szó áldozatául esik, a rejtélyeket rejtélyekkel övező alkotások külön megérdemelt helyet foglalnak el a mozgóképek tágas panteonjában. A japánok előszeretettel veszik elő újra és újra animéikhez a Hogyan verjük át a nézőt a valóság észlelésének megkérdőjelezésével három gyors és egyszerű lépésben? című kézikönyvet, hogy aztán a finisébe ért produktum becsapódását követően saját meglátásaikkal bővítsék ki – vagy ellenkezőleg, rossz szájízzel hajítsák a kukába.
Mert ugye mennyivel könnyebb másokat okolni? Jelen esetben a nem létező kézikönyvet, vagy még inkább azt a motivációt, ami a Chaos;Head elkészítését ösztökélte. A Madhouse 2008-as pszichológiai thrillere ugyan mindent elkövet, hogy a fent említett kézikönyvet oldalról oldalra felmondja, élére vasalt iskolai egyenruhában, borzas hajjal, kényes japán társadalmi témára fókuszálva, de a lexikális tudásra kíváncsi tantermi feleltetésnél pöppet többre van szükség, hogy valóban fákkingolva érezzük a májndunkat.
A felszínen rendben lévőnek tűnik minden: a sztori szerint kapunk egy hikkikomorit, Takumit, aki legszebb középiskolás éveit egy emeletes ház tetején lévő konténerben tölti, naphosszat animenézéssel és MMO-zással foglalva le magát. A külvilággal a neten keresztül tartja a kapcsolatot (már amikor), illetve aggódó kishúga látogatja meg időről időre. Egyetlen társa a képzeletbeli barátnője, egy anime amazoncsajszi, akivel vígan megoszthatja bánatát és örömét, illetve egyéb irányú képzelgéseit. Modernkori remeteéletét egy Shogun nevű fórumozó zavarja meg, aki nem átall a kockulás kellős közepébe pár emberkínzós képet csempészni, és azt egy még meg sem történt sorozatgyilkosság első lépéseként aposztrofálni.
Takumi aztán, ahogy az lenni szokott, később szemtanúja lesz a gyilkosságnak, pechjére még a térfigyelő kamera is felveszi, mint a tetthelyen tartózkodó egyetlen személyt, ezáltal magára vonva a rendőrség, továbbá már ránézésre is agyturkászra szoruló leányzók élénk érdeklődését. Spoiler nélkül ettől a ponttól továbbmesélni a cselekményt rázós lenne, mindenesetre számítsunk a képzelet és a valóság kibogozhatatlannak látszó keveredésére, saját létezését megkérdőjelező fél-emós főszereplőre, háttérben megbúvó sötét és manipulatív összeesküvésre, és az elmaradhatatlan óriás kardokkal hadonászó, tipikus, rövid szoknyás mangalányokra.
A Chaos;Headben nyomokban már fel lehet ismerni a későbbi Steins;Gate kifinomult, aprólékos történetvezetését, a ficánkoló és nyughatatlan mystery plot átgondolt, biztos kezekkel mederben tartott profizmusát. Sajnos tényleg csupán nyomokban. És az is csak kábé az ötödik-hatodik részig tart ki. A Chaos;Head olyasféle mindfuck anime akar lenni, mint a LAIN vagy a Paranoia Agent, és habár egy ideig a megfelelő vágányon halad, arra a bizonyos állomásra sosem fut be. Időközben eltéríti a rejtélyek csapongó mértékű adagolása, ennek következtében teljesen összezavarja a nézőt, olyannyira, hogy kétségessé válik annak kitartása. Ez pedig egy 12 részes sorozat esetén súlyos hiba.
Holott sem a főszereplővel, sem a sztorival, sem az animációval nincs baj, bár utóbbi inkább a szódával elmegy kategóriája. A baj a kattogásra késztető különálló részek felesleges szétkuszálása addig a pontig, ahol a csattanó kiszámíthatóan röhejessé, sőt, erőtlen pukkanással a szőnyeg alá söpörhetővé válik. A végjáték a sorozat világán belül akár koherens is lehetne – csak fájóan felszínes és agyonhasznált. A Fekete Lovagoknak csúfolt Sailor Moon csapat sincs jó hatással az összképre, kiváltképp mivel a pozőr asszisztáláson és a már-már kötelező hárem szerepén kívül kevés reflektorfény jut nekik, bár ezt akár pozitívumnak is tekinthetjük. Félig-meddig ugyan indokolt a jelenlétük, mivel egyrészt a dramaturgiában lyukakat tömnek be (vagy éppen okoznak újakat), másrészt meg az anime alapanyagául szolgáló visual novel (interaktív játék, amolyan lapozgatós könyv) kihagyhatatlan részei, de nem ők viszik el a hátukon a sztorit.
Annyira sokat akar markolni ez az anime, hogy több szék között is a földön köt ki. Erényei közt azért mindenképpen meg kell említeni az önkéntes magány létező problémájának (igaz, öncélű és hányaveti) bemutatását, az érzékelésünk kijátszásának boncolgatását, illetve a tényt, hogy puszta léte előszobaként funkcionál a minden aspektusában teljesebb, egészebb, élvezhetőbb és befogadhatóbb kvázi-utód, az időutazást középpontba helyező Steins;Gate számára. Egy próbát megér, hiszen 12 rész nem a világ vége, de akárhonnan nézem, a Chaos;Head a címéhez hű kaotikussága miatt mindig hangos csókolommal fog köszönni a When They Cry-nak.