(spoilermentes) Szögezzünk le valamit: George R. R. Martin prózája meglehetősen egyszerű, sőt, bizonyos szempontból egészen primitív. Szépen, gondosan és korrektül papírra veti, amit kifundál, de egyébként semmi extra, nincsenek stilisztikai bravúrjai, csavaros-intelligens megfogalmazásai, nem mestere a leírásoknak, és még csak a hangulatteremtésnek sem (bár a Lázálomban pl. nagyon is erőteljesen kapta el a klasszikus rémtörténetek velejét – de talán pont azért, mert konkrét helyekről „nyúlt” hozzá). A tűz és jég dalát senki nem ezekért olvassa, hanem merész, szerteágazó, kiszámíthatatlan sztorijáért és komplex, a jó és a rossz ideáin messze túlmutató karaktereiért.
És hogy ez miért olyan érdekes itt és most, amikor még csak véletlenül sem a könyvekről, hanem az azok alapján forgatott tévésorozat frissen véget ért, negyedik – és eddigi legjobb – évadáról van szó? Azért, mert az eszelős sikereket learató show idén jutott el oda, ahova egészen a mozgókép létezése óta csak nagyon kevés adaptációnak sikerült: felülmúlta az eredetit. Ami ugyanis Martinnak nem megy különösebben jól, azt az HBO mágusai a maguk médiumában határozott profizmussal művelik: a könyv átlagos prózáját a sorozat lehengerlő vizualitásra, briliáns alakításokra, nagyszerű zenére és késsel vágható atmoszférára cseréli.
És most, kedves fanatikus könyvrajongó, hagyok neked egy kis időt…
Oké, ha már letörölted a monitorodról a dühkitörésben ráfröcsögött nyálat, nyugodj meg, mert persze: teljesen igazad van. A tévésorozat 100 évad alatt sem lenne képes visszaadni a regények teljes komplexitását, mindazt a milliónyi kis sztori- és karakternüanszot, amitől Martin fiktív világa olyan döbbenetesen gazdag és minden fantasy-eleme ellenére valahogy igazi lesz. Amitől életre kel.
De ilyet felesleges is lenne elvárni tőle, mert ami az egyik médiumban működik, a másikban nem biztos, és vice versa. Az adaptáció pont akkor jó, ha felismeri ezeket a különbségeket, és azoknak megfelelően gyúrja át a forrásművet (és ezért szarok általában a „szolgai” adaptációk). Márpedig az HBO-nál mocskosul értenek hozzá, hogy hogyan fordítsák filmnyelvre Martin eposzi történetfolyamát – hogy mit hagyjanak ki, hogy mit tegyenek hozzá, hogy mikor mely aspektusait emeljék ki (meg hogy hogyan teljesítsék a részenkénti cici- és/vagy vérengzéskvótát, mert a név kötelez az exploitív elemekre – az a név is, hogy „Trónok harca”, meg az is, hogy „HBO”).
A negyedik évad ennek ragyogó demonstrációja: Oberyn Martell karaktere (Pedro Pascal alakításának is köszönhetően) sokkal elevenebb és emlékezetesebb, mint a könyvben volt, Arya és a Véreb viszonya árnyaltabb, a lány kocsmabeli bosszúja pedig hangsúlyosabb. Utóbbi tipikusan az a fajta PILLANAT, aminek a tévésorozatban sokkal nagyobb emocionális súlya és „kielégülés-faktora” van; ld. még ez előző évadban Astapor felszabadítását – a színésznők delejező játékának egyébként mindkét jelenet erejében óriási szerepe van.
És akkor a látványvilágba még bele se mentünk. Nem is feltétlenül kéne, mert ez a sorozat sosem az érzékszervek bombázásáról szólt, és részben pont ettől nagyszerű, de azért mégiscsak jó látni, hogy az első évad csenevész, nyomorult kis királyi tornájától eljutottunk oda, hogy már minden új helyszínt egy hatalmas totálkép vezet fel. Apróság ez, de rengeteget hozzátesz a filmszerűséghez.
Az a lélegzetelállító snitt viszont már nem apróság, amiben a kamera a kilencedik részben madártávlatból veszi a rohamra induló thenneket, aztán elsiklik a Fal felett, hogy megállapodjon a túloldalon gyülekező seregen. És ha már kilencedik rész, a csatát újra a 2000-es évek egyik legjobb horrorának (A barlang) rendezőjére, Neil Marshallra bízták (ő dirigálta a második évadban a blackwateri ütközetet), és olyan is: intenzív, pörgős, ötletes, brutális, képileg-zeneileg egyaránt lenyűgöző.
Nem egy momentuma van, ami 200 milliós látványfilmeket is szégyenbe hoz, pedig a Trónok harcának nem is kell/kellene ilyenekkel versenyre kelnie, hiszen (szerencsére) teljesen máshová helyezi a hangsúlyokat.
Maga a történet nyilván hozott anyag, fordulatai, megoldásai, nézősokkolásai Martint dicsérik vagy átkozzák (ez az évad egyébként egy-két szálat leszámítva afféle rajongósimogatás: kéjes elégtételek sorozata az elmúlt évek olyan „atrocitásai” után, mint a vörös nász), viszont az HBO írói, túl a fentebb említett intelligens és elegáns adaptálási folyamaton, kicsit mintha belekényelmesedtek volna egy sablonszerkezetbe. Köszönhetően a harmadik könyv két évadra osztásának, bőven volt mozgásterük, és noha több fenti pozitívum is (Oberyn, Arya/Véreb) pont ennek köszönhető, az epizódok többsége egyértelműen két részre osztható: bő félórás, szükséges lötyögés (vinni kell a szálakat), majd pedig egy „nesze, bazmeg” nagyjelenet (esküvő, tárgyalás, párbaj stb.), ami után lehet kapkodni a levegőt rendesen.
Látszik a dramaturgiai sakkozás az északi szálon is: a könyv második felén végigfutó csatákat elhúzták az utolsó két epizódig, hogy meglegyen a már hagyományos „kőkemény utolsóelőtti rész”. Ami egyébként nem baj, mert így a sorozat eddigi legerősebb, katarzisokat egymásra halmozó évadfináléját kaptuk.
Mindez inkább csak azért érdekes, mert a jövőre érkező ötödik évad már a negyedik könyvet veszi alapul (bár a könyv-évad méricskélések lassan értelmüket vesztik, a legutóbbi rész ugyanis már az ötödik regényből is vett át eseményeket), az pedig jókora minőségi visszalépés az első háromhoz képest – azt semmiképpen nem nyújtani kellene, hanem húzni és sűríteni. Ez lesz a sorozat igazi próbatétele: hogy tudja-e tartani a mostani színvonalat akkor is, amikor már nem csak Martin stilisztikai, hanem történetmesélési középszerűségével is meg kell küzdenie. Addig is? A Trónok harca nemrég fejelte meg a Maffiózók nézettségét, és ezzel az HBO legsikeresebb szériájává vált. Rohadtul nem sajnálom tőle.