Történetet másolni, újraírni, újragondolni nem nagy kunszt. Egy történetnek van eleje, közepe, vége (jó esetben), vannak jól meghatározható súlypontjai, van jól körülírható folyása. Bárki el tud mesélni, teszem azt, egy bosszútörténetet – elég egyértelműek a toposzai. De úgy elmesélni, ahogy mondjuk Tarantino mesélte el a Kill Billt (vagy ahogy Fujita Toshiya a Lady Snowbloodot, ha már inspirációnál/másolásnál tartunk)? Nem történetet, hanem stílust másolni, újrakreálni? Na, az már trükkös dolog.
Márpedig éppen ezzel próbálkozott az FX, amikor elővette a Coen-fivérek klasszikus Fargóját, hogy egy sajátos spin-offot csináljon belőle (lényegében egy kvázi-folytatást, ami egyetlen, de annál markánsabb cselekménypont mentén kapcsolódik az eredetihez). Nem is lett túl jó vége (tudom, ezzel most kicsit árral szemben úszom) – oké, nem egy rossz sorozat(évad) ez, csak mind a tíz részén látszik az izzadságos erőlködés, hogy valami olyan legyen, ami soha nem tud lenni. Mert egy jó Coen-film akar lenni, de jó Coen-filmet csak Coenék tudnak csinálni. Ettől ők Coenék. (A stáblista szerint egyébként executive producerek voltak, de ez csak afféle tiszteletbeli – értsd: jogi – státusz, valójában semmilyen tényleges szerepük nem volt a show elkészítésében.)
A történet hasonló motívumok és karakterek köré épül, mint az eredeti Fargo. Adott egy nyámnyila nyárspolgár (de nyugodtan nevezzük csak balfasznak), néhány sötét, gonosz alak, egy szívszakítóan hétköznapi, de azért belevaló rendőrnő, egy álmos, de hirtelen hullákkal megtelő kisváros, meg egy rakás bizarr véletlen, ami mindezeket aljas vigyorral összeköti. Egyértelmű recept ez egy jó kis véres, éjfekete komédiához, és a történettel nincs is semmi baj: jól ki van találva, jól kapcsolódnak benne a fogaskerekek, innen nézve minden patentosan a helyén van.
Csakhogy.
A Fargo azért volt olyan átkozottul jó film, mert nem AKART komédiának tűnni. Attól volt olyan vicces, hogy a maga abszurditásában életszerűnek, természetesnek tűnt, faarccal és teljes spontaneitással vezette fel összes furcsa szituációját és bogaras karakterét. Olyan volt, mint a szomorú bohóc, aki frenetikus műsort ad elő, és úgy csinál, mintha nem értené, miért gurul a röhögéstől a teljes közönség a legelső sortól a leghátsóig.
A tévésorozat meg olyan, mint a túlbuzgó, de amatőr bohóc, aki minden második lépésnél látványosan elvágódik. Megtanult szépen esni, szóval nagyot és hangosat huppan a padlón, hogy még a kalapja is leesik, és jó messzire gurul, de a közönség csak elnézőn mosolyog, és azt kívánja, bárcsak egy kicsit kifinomultabb poénjai lennének. Vagy legalább ne ugyanazok egymás után.
A nyámnyila nyárspolgár balfasz szerepében Martin Freeman tündököl – remek színész ő, és remekül teszi, amire a rendező kéri: ripacskodva túljátssza a balfaszságot. Hebeg-habog, meggörnyed, kapkodja a tekintetét, szerencsétlenül gesztikulál, a lényeg, hogy mindenki, de tényleg mindenki, még az ötéves kisgyerek játékmackója is felfogja, hogy egy lúzerről van szó. Nincs helye finomságoknak, nüanszoknak, és ez az egész sorozatra igaz: minden karakterjellemző, minden cselekményelem, minden poén brutális erővel van beleverve a néző fejébe.
Billy Bob Thorton, a fülbe suttogó „Ördög”, a már-már mitikus gonosz? Muszáj, hogy legalábbis minden második mondata valami nagy bölcsesség, valami frappáns példázat, valami meghökkentő hasonlat legyen – ez egy felvizezett Chigurh. A két fargói bérgyilkos? Ha az egyik (Adam Goldberg) be sem tudja fogni a pofáját, a másik (Russell Harvard) nyilván süketnéma, és az FBI-ügynökök is hasonló gondolatmenet mentén realizált figurák. Noah Howley forgatókönyvíró láthatóan eltanulta Coenéktól és Tarantinótól, hogy ha szereplők a cselekménytől látszólag teljesen független dolgokról beszélnek, az akár nagyon vicces és cool is lehet. Tényleg az lehet, csak ehhez itt hiányzik a kontextus.
És ha akció jön? Nem elég csak jól megrendezni, vagy szarrá kell szűrni/világítani, vagy úgy kell előadni a „fickó bemegy az épületbe, a kamera meg kint marad, és csak halljuk a fegyverropogást” jelenetet, mintha ilyet még soha nem lőttek volna el a mozgókép fennállása történetében (főleg nem a hangosfilm első éveiben). Aztán ezt a geget is cirka két percig kell húzni, mert úgy az igazi, bőven legyen ideje mindenkinek rácsodálkozni a zsenialitására – ha meg valaki mégis merészel nem rácsodálkozni, akkor legalább érezze, hogy illene neki.
Ezzel a harsánysággal, ezzel a túlzó paródiajelleggel és műmájerkodással sem lenne egyébként olyan nagy baj, ha a sorozat felvállalná, ha direkt lenne ilyen. De kínosan kimért cselekményvezetése, fontoskodó beállításai, minden pillanata, egész habitusa (kezdve a mozifilm „igaz történet”-hoaxának fárasztó és motorikus ismételgetésétől a Nem vénnek való vidék-ből egy az egyben lenyúlt „szarrá lett ez a világ”-monológig) ennek az ellenkezőjét üvölti. Hogy ez egy nagyon intelligens, nagyon kifinomult, nagyon fargós, nagyon minden krimi-vígjáték. Pedig nem. Csak egy zseniális film hibás stilisztikai kopija. Egy nagy műgonddal elkészített, és ezért bizonyos mértékig kétségkívül szórakoztató, de ambíciói közepette lelketlenné vált sorozat, aminek az a tragédiája, hogy önmaga nem mert, igazi Fargo pedig nem tudott lenni.