Amazing Forest #4
Történet: Erick Freitas és Ulysses Farinas
Rajz: Job Yamen, Edwin Vazquez és sokan mások
Monkeybrain Comics
Már többször emlegettem, hogy az antológiák, ezen belül is a képregényantológiák nagyon közel állnak a szívemhez: a rövid történetek feszes és intelligens narratívát követelnek meg, emellett rengeteg jobbára ismeretlen rajzolót lehet, ha csak kis időre is, a reflektorfénybe állítani. Különösen igaz ez, amikor már ismert szereplőket látunk kissé másképpen, mint például a Marvel Strange Tales antológiájában, ami nélkül nem fedeztem volna fel magamnak Rafael Grampát és a zseniális Mesmo Deliveryt, Kate Beaton Hark A Vagrant! webképregényét vagy éppen a világ legjobb időutazós sztoriját, amit Damon Lindelof írt és Jeff Lemire rajzolt. Volt olyan gyűjteményes kötet, amit egy két, esetleg egy négy oldalas sztori miatt vettem meg és egy csöppet sem bántam az érte kiadott pénzt.
Nem véletlen tehát, hogy amikor először hallottam az Amazing Forestről, teljesen egyértelmű volt a beszerzése. Számomra tökéletesen ismeretlen alkotóktól füzetenként kettő-négy történet: kifejezetten zsákbamacska, de szerencsére a két állandó író, Freitas és Farinas már nem először dolgoznak együtt és az illusztrátorokat is ügyesen vadászták össze az internetes portfólióik alapján.
A történetek témája és stílusa szédítően eklektikus: az emberiség maradéka egy high-tech tankban lapul, miközben a Földünket ellepő alakváltó idegenek az álmaikból merített szeretteik képében próbálják kicsalogatni őket; egy kis középkori faluban a vérfarkasok és az emberek egyik konfliktusába csöppenünk; Abraham Lincoln, a sárkányvadász Németországba utazik, hogy elpusztítsa a szörnyeteget, ami a következő nagy zsarnoknak akar életet adni; egy harci páncéljával fuzionált katona visszatér a családjához a háborúból, de nem mer előjönni a robottestből; egy madármegfigyelő a saját arcát viselő bagolyra bukkan az erdőben; vagy éppen egy másik bolygón továbbgondolják Alan Moore Watchmenjének a befejezését.
Jobbnál-jobb ötletek, mindegyik más és más illusztrátor szemén keresztül, ráadásul az írókkal készített egyik interjú szerint 28 történetet írtak már meg és táraztak be a sorozat számára. Az antológiaformátum predesztinálja, hogy nem mindegyik sztori fog találkozni az olvasó személyes ízlésével, azt viszont garantálom, hogy mindenki meg fogja találni a számítását, még ha csak kettő, négy vagy akár tíz oldal erejéig is. Egy jó történet pedig mindent megér, különösen az előzmények, folytatások, frencsájzok és szpinoffok korában. (Nagy Krisztián)
The Empty Man #1
Történet: Cullen Bunn
Rajz: Vanesa R. Del Rey
Boom! Studios
Úgy tűnik Cullen Bunn mostanában nem nagyon fog lazítani háziköntösben a verandáján, mert úgy döntött, hogy főállású képregényíróvá avanzsál, és egészen impresszív mennyiségű munkát tornyozott fel magának. Jelenleg egyszerre négy kiadónak is dolgozik, a Marvelnél a Magneto és a Night of the Living Deadpool, az Oni Pressnél a Sixth Gun, a Hellbreak, a Brides of Helheim, a Dynamite-nál a The Shadow, a Boom!-nál pedig a The Empty Man címeket vette a szárnyai alá.
Utóbbi egy hatrészes minisorozat, ami nagyjából a True Detective és a The Thing szerelemgyerekét segíti a világra. Szörnyszülöttet, semmi kétség: a Földet (de legalábbis az amerikaiaknak azt jelentő Amerikai Egyesült Államokat) egy titokzatos járvány tartja rettegésben, ami először megőrjíti, majd borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságok elkövetésére készteti az áldozatait. Senki nem tudja hogyan terjed a betegség, de minden fertőzött ugyanazzal az üzenettel vesz végső búcsút ettől a siralomvölgytől: „the Empty Man made me do it”. A gyilkosságok nyomán természetesen kultuszok tucatjai ütik fel a fejüket és próbálnak valami magyarázatot keresni a jelenségre, némelyik pedig odáig merészkedik, hogy egyenesen isteni természetű lénynek nevezik a szerencsétlenek elméjébe magát befészkelő betegséget.
Az FBI és a Járványügyi Központ közös erővel próbál fellépni az egyre szaporodó esetek ellen, így kerül egymás mellé Jensen és Langford ügynök, akik a zsáner toposzainak megfelelően nem is rendelkezhetnének különbözőbb személyiséggel. Az egyik rutinszerűnek számító ügyük kissé bonyolultabbá válik, mint amire számítottak: eltűnt gyerekek, lenyúzott és falvédőnek használt emberbőrök, a Szemtanúk kultistái és egy szemmel láthatólag gyilkosságra meglehetősen alkalmas formába mutálódott áldozat vágják véglegesen taccsra az egyébként is pocsékul kezdődő napjukat.
Del Rey piszkos, maszatoló, sötét tónusú stílusa, amit már sikerrel használt a Hit című ötvenes években játszódó noir minisorozatban, itt is jó szolgálatot tesz a narratívának, de az első füzetről lévén szó, egyelőre csak reménykedhetek benne, hogy megláthatjuk, hogyan rajzol mutáns rémeket Bunn önálló életet élő járványának köszönhetően. (Nagy Krisztián)
Silver Surfer #3
Történet: Dan Slott
Rajz: Michael Allred
Marvel Comics
Dan Slottról nem csak azt kell tudni, hogy 2010-ben iszonyú hosszú és mély hullámvölgyből húzta ki a Pókembert (amit máig szenzációsan jól ír), hanem azt is, hogy valami veszettül nagy nerd. Jó, a képregényírók többé-kevésbé törvényszerűen azok, de Slott olyan őszinte, gyermeki rajongással nyilatkozik (pl. twitteren is) popkulturális kedvenceiről, hogy a világ fanjainak 99%-át szégyenben hagyja. És különösen nagy és lelkes nerd, ha a Doctor Who-ról van szó.
Ez most azért érdekes, mert a Marvelnél nemrég indított új sorozatát, a Silver Surfert totál úgy írja, mintha egy Doctor Who sorozatra kapott volna megbízást. Természetesen a címszereplő feleltethető meg a Doctornak, a fiatal földi lány, Dawn Greenwood pedig az ő állandó útitársának – az első három rész annak története, hogy hogyan találnak egymásra, és hogyan kezdődik (ha az eladási mutatók is úgy akarják) hosszú, közös kalandozásaik sora.
Ahogy azt nem annyira egy Silver Surfer, mint inkább egy Doctor Who sztoritól elvárjuk, a képregény csordultig van bájjal, kedvességgel, humorral, bogaras figurákkal és szimpatikusan eszement ötletekkel. Slott mindig is a könnyedebb hangvételű történetmesélést művelte igazán jól, meg persze az abba életet lehelő karakterábrázolást (megint csak: ld. Pókember). A Silver Surferben ehhez az egész univerzum a játszótere, és abból kiindulva, hogy tudatosan vagy tudat alatt, de a Doctor Who-nerdizmusát élte ki az írásakor, nem meglepő, hogy a cselekmény egy isteni lény ellopott szíve körül bonyolódik, aminek hatalma egy őrült, bizarr és főleg lehetetlen bolygó, az Impericon létezését szolgálja.
A képi világ a fentieknek megfelelően kellemesen rajzfilmes, azonkívül pedig nagyon-nagyon színes, tarka, zsúfolt és gazdag – szépen passzol a sztori hangulatához. A Silver Surfer rajongók nem biztos, hogy azt kapják, amit egy Silver Surfer sorozattól várnak, de Slott (és a Doctor Who) fanjai kizárt, hogy mellényúljanak vele. Zárásként pedig: nagyon remélem, hogy pályatársához, Neil Gaimenhez hasonlóan egyszer Slott is kap lehetőséget pár tényleges Doctor Who-epizód megírására. (Rusznyák Csaba)
The Walking Dead #127
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Image Comics
Az immár tizenegy éve futó, és egy ideje itthon is stabilan megjelenő The Walking Deadről sokszor írtunk már, és nem csak a képregényről, hanem az abból készült tévésorozatról is. Szinte lerágott csont – kivéve, hogy Kirkman van olyan körmönfont, hogy ennyi idő után is képes legyen meglepni, és új irányt mutatni, annak ellenére, hogy a széria, természetéből és témaválasztásából adódóan nyilván kissé repetitív. De a 127. (dupla)számra nem csak azért kell kitérnem, hogy megint elmondjam, milyen elképesztő (és még mindig, egyfolytában növekvő) siker ez a képregény, hanem azért is, mert az eddigi történetfolyam legnagyobb mérföldkövéhez érkeztünk vele.
A még tavaly ősszel elstartolt, 12 részes All Out War című eposzi sztori nemrég lezárult, és meglehetősen csúcsra járatta a túlélőközösségek közti háború koncepcióját. A kérdés felmerül: mit lehet még mindig elmondani 126 rész után a zombijárványos/posztapokaliptikus horrordráma keretein belül? Mit tud mutatni Kirkman és Adlard, amit még nem láttunk?
Mondjuk civilizációépítést. Az új sztoriszál (A New Beginning) kapásból olyat csinál, amilyet a szappanoperaszerűen hömpölygő sorozat eddig még soha: két évet ugrik előre az időben, és ez nem csak parasztvakítás – súlya és jelentősége van. Rick és társai relatív nyugalomban és biztonságban élnek egy több túlélőközösség alkotta hálózatban, és éppen újjáépítik a jövőt, amit a zombiapokalipszis anno összezúzott. Úgy tűnik, még a zombik problémáját is megoldották: a nyitányban lóháton terelnek el egy hatalmas csordát az otthonuk közeléből.
Ez a felütés a TWD új érájához érdekes, izgalmas, és csak úgy burjánzik a lehetőségektől (természetesen már a konfliktusok csírái is elhintésre kerülnek), egyébként pedig tökéletes beszállási pont az új, érdeklődő olvasók számára. A kérdés persze az, hogy mindez TÉNYLEG egy új éra kezdete-e. Rickék már számtalanszor próbáltak jövőt építeni maguknak, de otthonukból előbb-utóbb mindig menekülniük kellett, és kezdhették az egészet elölről (ld. a széria fent említett repetitív jellegét). Ennek az időugrásnak akkor lesz értelme, ha Kirkman ezúttal kitart a koncepció mellett: ha ez most tényleg más lesz, ha tényleg véget vet a vándorlás/otthonra találás/tervezés/menekülés körforgásának, és új körülményeket teremt a zombikkal és az emberi agresszorokkal való harchoz. Az eddigi 11 év tapasztalata alapján én simán megelőlegezem neki a bizalmat. (Rusznyák Csaba)
The Wicked + the Devine #1
Történet: Kieron Gillen
Rajz: James McKelvie
Image Comics
Már megint ez az Image. Egyszer már tényleg összeszámolom, hogy az utóbbi két évben őrületes minőségugrást végzett kiadónak hány elképesztően jó sorozata van – kivéve, hogy nem tudhatom, mert ember nincs, akinek elég ideje van rá, hogy minden dobásukat nyomon kövesse. Márpedig havonta több olyan új szériát is elindítanak, amiknek a szerzőik és/vagy a koncepcióik alapján minimum egy esélyt adni illene. A legújabb a The Wicked + the Devine, amit a Marvel-veterán Kieron Gillen ír (az Avatarnál ő viszi a remekbeszabott Ubert is, amiről már áradoztam múltkor), és egyik állandó tettestársa, James McKelvie rajzol.
Egy olyan világban vagyunk, amiben évszázadonként egyszer tizenkét isten reinkarnálódik tizenkét fiatal férfi és nő testében – két évig élnek, akár a rocksztárok, imádattal, gyűlölettel, irigységgel övezve, reflektorfényben, inspirálva és lenyűgözve a világot. Aztán elpusztulnak. Utoljára a ’20-as években bukkantak fel, és persze a sztori kezdetekor, 2014-ben megint köztünk vannak. A főszereplő, Laura egyike az isteneket már-már megszállottan imádó embereknek, és mindent megtesz, hogy a közelükbe férkőzzön – ez persze mindenféle rejtélyes és véres bonyodalmakkal jár majd.
Gillen zavartalanul és szégyentelenül hány össze egy rakás mitológiát az egyiptomitól a keltán és a japánon át a keresztényig, és az ezekből előhalászott isteni lényeket bizonyos rock/popsztártípusoknak felelteti meg – Lucifer pl. kiköpött David Bowie, míg a képregényt indító ’20-as évekbeli flashback természetesen jazzes hangulatot ereget magából.
Szóval: istenek, zene, mágia és (a meglehetősen sűrű első szám alapján) modern média (merthogy az istenekben nyilván nem hisz mindenki, ugyanis a bizonyítékok kissé hiányosak – legutóbbi felbukkanásukkor még nem sokan mászkáltak pl. okostelefonokkal), illetve a lényeg: élet és halál. Gillen izgalmasan, éretten mesél (McKelvie rajzai ehhez illeszkedően szépek és elegánsak), és ebből akár még egy olyan új, nagy mitológiát is felépíthet, mint anno Gaiman a Sandmanből. Még egy Image sorozat, amire pénzt és időt kell költeni. (Rusznyák Csaba)
