A horrorfilmek túlnyomó többsége (bármennyire szeretem a műfajt) bizony szándékoltan B-film: tudatosan rombolják az ízlést, előre megfontolt szándékkal lépik át (ugorják meg, törlik el) az ízlésesség határait, ömlesztik a vért, roncsolják a húst, tépik a fejeket. A horror veleje ugyanakkor az intelligencia, a pszichológia, a humánum ismerete, legrejtettebb titkaink, félelmeink, szégyenünk felszínre hívása. Kevés film képes mindezt egyszerre nyújtani, úgy, hogy közben szórakoztasson is: a Rosemary gyermeke ezért (is) különleges horror-monolit.
Fiatal pár érkezik az előkelő Bramford-házba: a feltörekvő színész, Guy Woodhouse (John Cassavetes) és gyönyörű felesége, Rosemary (Mia Farrow). A lakás csodálatos, a szomszédok szívélyesek, a gyermekáldás közeleg. Rosemary azonban legrosszabb rémálmaiban sem gondolná, milyen szörnyűséges formában érkezik majd meg.
Kezdjük a rettenetes tényekkel, amik sokkal rosszabbak bármilyen fikciónál: A Rosemary gyemeke bemutatása után egy évvel, 1969-ben Polanski nyolc hónapos terhes feleségét, Sharon Tate színésznőt, valamint a család négy barátját a Charles Manson-szekta brutális kegyetlenséggel lemészárolta.
Egy ilyen felfoghatatlan trauma nyilván rányomhatja bélyegét egy életműre, a gyerekként a koncentrációs táborok poklát is megjárt Polanski azonban már felesége elvesztése előtt is különösen bensőséges kapcsolatot ápolt a Gonosszal: egészen korai, szürrealisztikus rövidfilmjei (Lámpa, Szétverjük a mulatságot), Iszonyat című pszicho-horror-képkölteménye, vagy éppen e cikk tárgya ékesen bizonyítják, mennyire közelről, ösztönösen ismeri a legmélyebb sötétség világát. Magától értetődő természetességgel érzi a horror lényegét, alkotói életművének gerincét a rettenet működési elveinek analizálása képezi.
Filmjei felkavaró ereje elkötelezett hozzáállásában gyökeredzik: a végletekig komolyan veszi témáit és saját magát, soha nem a hatásvadász rémisztgetésre utazik, a gore, vagy a gyomorforgatás távol állnak tőle. Az agyban kutakodik, az elmét boncolja, a lélek borzalmait tárja fel. Külön öröm, hogy közben képes az emberi létezés alapvető abszurditását vászonra vinni: a komikum markánsan jelen van munkáiban, még ha a leglehetetlenebb módokon és formákban bukkan is fel. Groteszk, kifacsart humora jelzi talán legerősebben, hogy valóban tudja, mit csinál - ismeri annyira a sötétséget, hogy tudja: életünk, tragédiáink esetenként legalább olyan nevetségesek, mint amennyire hátborzongatóak és elkeserítők.
A Rosemary gyermeke magabiztosan mutatja fel az életmű minden erényét: már első látásra idillinek tetsző főcíméből is süt a fenyegetés, az atmoszféra minden pillanatban vészjósló, a rózsaszín (!), gyöngybetűkkel írt feliratok és Krzysztof Komeda brilliáns, negédeskedő, mégis végtelenül ijesztő aláfestőzenéje azonnal tudatosítják, hogy a házzal valami nagyon, de NAGYON nincsen rendben. (Kis közjáték, de: a forgatás helyszínéül szolgáló Dakota-ház előtt lőtte agyon Mark David Chapman John Lennont - azt a John Lennont, aki a Beatles tagjaként a Helter Skelter című slágert játszotta - azt a slágert, amit Charles Manson szektája nevéül választott, és tetteinek egyik inspirálójaként nevezett meg. Csak úgy mondom, nem érdekes.)
Hamar megkapjuk a Bramford-ház finoman szólva sem makulátlan előtörténetét (fekete misék és szolid kannibalizmus), ezek azonban egy percig sem hatnak kliséknek, Ira Levin és Polanski kikacsintanak a nézőre, aztán ugyanazzal a lendülettel belénk fagyasztják a szart. A rendezés a nyugvópontokon is magabiztos, de igazán a téboly elszabadulásakor remekel: klausztrofóbiás, szűk terekben, vagy Rosemary (statiszták nélkül, valódi forgalomban felvett) városi bolyongásánál egyaránt brillírozik. Polanski színészvezetése tűpontos (Farrow és Cassavetes kiválóak), a csak rá jellemző szürrealisztikus álomjelenet pedig sűrű esszenciája mindannak, amit filmjeivel képvisel.
Ebben a világban a leghétköznapibb cselekvések (például egy szeretkezésre való tervszerű készülődés) is nyugtalanítóan hatnak, minden helyszínen jelen van a Gonosz, kivicsorog a lakás repedésein, ott vibrál a komikus, bohókás idős szomszéd pár tekintetében. A vég előre elrendeltetett, nincs menekvés előle, a legsúlyosabb árulás azonban az emberi természet eredménye.
A rendező "Lakás-trilógiájának" középső darabja (az első a már emlegetett Iszonyat, a harmadik a szintén zseniális, 1976-os A bérlő) a születés csodáját képes viszolyogtató borzalomként ábrázolni, kíméletlen kérlelhetetlenséggel fordítva ellenünk legszentebb értékeinket. Éjsötét, gonosz és kegyetlen. Valahogy úgy, ahogy az Élet, mikor igazán elemében van.