Egy férfi egy telefonfülkében áll, várja, hogy a hívott felvegye a kagylót – közben szórakozottan egy horogkeresztet rajzol a fülke falán lógó jegyzettömbbe. Mikor rájön, hogy mit csinál, gyorsan továbbhúzza a vonalakat, ezzel felismerhetetlenné téve a Harmadik birodalom szimbólumát. Milyen könnyű elleplezni a tényeket: a férfi Franz Kindler náci háborús bűnös, aki álnéven él egy amerikai kisvárosban, és éppen a feleségét próbálja belecsalni egy halálos csapdába. Mert a felesége rájött.
Orson Welles 1946-os film noirja/thrillere, Az óra körbejár (The Stranger – a magyar cím kivételesen egy kifejezetten frappáns eltérés az eredetitől) a rendező- író- és színészzseni egyik legkevesebbre tartott műve – még a saját szemében is az volt. Persze, akinek pályáját (ráadásul kapásból a legelejéről) az Aranypolgár árnyékolja be, annak eleve nincs könnyű dolga, tény azonban, hogy Welles még a noiron belül is alkotott ennél jobbat (A gonosz érintése, ami 12 évvel ezután a műfaj hattyúdala lett). Ez viszont nem jelenti azt, hogy Az óra körbejár ne lenne maga is remekmű. Már csak Russell Metty csodálatos operatőri munkája miatt is az esszenciális film noirok közt van a helye.
A Charles Rankin néven élő Kindler (maga Welles, aki briliánsan viszi el a szerepet a félelmetes emberszörnytől a gyáva féregig) nyomában a háborús bűnösök kézre kerítésével foglalatoskodó Wilson nyomozó jár (a nagy Edward G. Robinson, szívós és kérlelhetetlen, mint egy buldog), prédáját egy ravaszul szabadon eresztett náci csali segítségével egészen az álmos kisvároskáig, Harperig követi. Csakhogy Kindler Németország bukásakor tökéletesen eltüntette a nyomait – senki nem tudja, hogy néz ki, még csak leírások sem maradtak a külsejéről. Wilson berendezkedik Harperben, hogy lebuktassa Kindlert, és bár sejti, hogy Rankin a hunyó, bizonyítékra van szüksége. Közben Kindler új, amerikai felesége nem sejt semmit – legalábbis kezdetben.
Tehát, 1946: Amerikában nem sokkal ezután már minden a nagy vörös veszélyről szólt, de ekkor még túl friss volt a fasizmus réme. Maga Welles is úgy gondolta, hogy a németországi reformok nem fogják eltörölni a nácizmus ideáját, és a karlengető fanatikusok előbb-utóbb újra hatalomra jutnak, hogy lángokba borítsák a világot. Ez a meglátása egyrészt eltúlozva, másrészt groteszken kicsavarva jelenik meg a film gondolati velejét adó vacsorajelenetben: Kindler/Rankin, mint „objektív történelemtanár”, hogy elfedje nézeteit, és elterelje magáról a gyanút, Németország utolsó csecsemőig való kiirtását propagálja, hogy az emberiségnek sose kelljen többé elszenvednie ennek a felsőbbrendűségi komplexusban tobzódó népnek az őrületét.
Az óra körbejár nyílegyenes, feszes thrillerdramaturgiát követ, és végig kitűnő érzékkel fokozza a suspense-t – egyes jelenetei (már a gyönyörűen expresszionista első pár percek is közéjük tartoznak) Hitchcock legjobbjainak fojtogató atomszféráját idézik. De Welles messze nem csak egy ügyes zsánerrendező volt, aki kivételesen jól kufárkodott a műfaji jellegzetességekkel: a filmet markánsan átszövik a cselekménynek és a karaktereknek többletjelentést adó vizuális motívumok, mélységélességi és fény-árnyék játékok, virtuóz kamerabeállítások és metaforák.
Szinte minden kép a szereplők közti erőviszonyokról árulkodik: ahogy Kindler egykori náci bajtárasa a kamera előtt leveti maszkját, és feltárja igazi énjét a fényképésznek; ahogy később aztán ő maga törpül el Kindler roppant termete és tekintélye mellett; vagy, ahogy Kindler belép a hálószobába, és hatalmas árnyéka valósággal felzabálja az ágyon fekvő törékeny, gyanútlan feleségét.
És persze ott a templomi óratorony. Wells mintha csak a német precizitást karikírozná ki Kindler órák iránti, már-már beteges megszállottságával – de saját népe iránt sem elnézőbb: van abban egy jó adag keserű irónia, hogy egy náci háborús bűnös történelmet tanít egy amerikai iskolában.
Az óratorony nem csak azzal válik a cselekmény sarokpontjává, hogy mágnásként vonz magához szinte minden jelentősebb eseményt, a gyilkossági kísérlettől a fináléig, hanem azzal is, hogy két embernagyságú, sínen mozgatott figura köröz a csúcsa körül: egy démon, és egy azt kitartott kardjával örökké üldöző, de utol soha nem érő angyal. Ez a végtelen hajsza nyilvánvalóan Kindler és Wilson macska-egér harcát reprezentálja, egyben eposzivá, a Jó és a Rossz gigászi konfliktusává emeli a küzdelmüket.
Az óra körbejár elsősorban mégsem miattuk, hanem Kindler felesége, a két titán közti ütköző szerepét akaratlanul betöltő Mary Longstreet (Loretta Young) miatt válik remekművé. A nő a férjét feltétel nélkül szerető, odaadó asszonyból kételyek marcangolta idegronccsá válik – a jelenet, amiben Wilson levetít neki egy felvételt a koncentrációs táborokról (ezek voltak az első ilyen képek egy stúdiófilmben), a fények pedig ördögien táncolnak döbbenettel és félelemmel teli arcán, egyenesen delejező. Az addig is nagy műgonddal megszerkesztett, feszült thriller csak ezután mutatja ki igazán a méregfogát, és válik sötét, agresszív, totális film noirrá.
Összeomlása után ugyanis Mary megtagadja a neki kiosztott áldozatszerepet, túlnő a thrillerkarakter keretein, és femme fatale-ként születik újjá: mint egy fekete halálangyal vág át az éjszakai temetőn a félelmetesen intenzív végjáték helyszíne felé – az óratoronyhoz.
Valahol érthető, hogy Welles, aki olyan filmekkel betonozta be a nevét a filmtörténetbe, mint az Aranypolgár és A gonosz érintése, keserű szájízzel gondolt vissza erre a más forgatókönyvéből, Az Ambersonok tündöklése és bukása óriási kudarca után félig-meddig kényszerből megrendezett bérmunkára (ironikus ellenben, hogy ez volt az egyetlen pénzügyileg sikeres projektje). Viszont lefogadom, hogy átkozottul sok rendező a fél karját odaadná érte, hogy egy ilyen film legyen a pályafutása ékköve.
