Jó hírem van a Transformers-franchise rajongóinak: Michael Bay alternatív univerzumában lényegi változás nem történt. Világában továbbra is az indokoltnál sűrűbben van naplemente, szereplői makulátlanul gyönyörűek, detonációi vakítóak és fülrepesztőek, akciójelenetei lehengerlően látványosak, hírből sem ismeri a fizikai törvényszerűségeket, az amerikai zászló pedig csak lobog, lobog rendületlenül. Az a kevés változás azonban, ami bekövetkezett, kétségkívül javára válik a sorozatnak.
A chicagói események hatására az emberiség nem tud többé közösséget vállalni a földönkívüli óriásrobotokkal, így az alakváltók (érdekes módon leginkább olyanok, akiknek eddig a színét sem láttuk) bújkálni kényszerülnek. Cade (vicces utalás következik!) Yeager (Mark Wahlberg) autószerelő és (micsoda véletlen) amatőr feltaláló-robotgyáros egy szép napon beállít vidéki otthonába egy bazinagy, bazira lepukkant kamionnal, lánya, Tessa (Nicola Peltz) legmélyebb sajnálatára. A férfi ragaszkodik hozzá, hogy megjavítja a kamiont, majd hamarosan rádöbben (SPOILER!) hogy nem egyszerű kocsival van dolga.
Szerzeményéről tudomást szerez egy, a robotok felkutatására szakosodott speciális egység is, akiknek vezetője, Harold Attinger (Kelsey Grammer) az amerikai elnök tudta nélkül szövetséget kötött egy minden eddiginél hatalmasabb, kegyetlenebb, lelketlenebb idegen fenyegetéssel. Eközben a zseniális tudós-üzletember Joshua Joyce (Stanley Tucci) sikerrel megfejti az alakváltók technológiáját, és úgy hiszi, sikerül azt saját, és az emberiség szolgálatába állítania. A kapzsiság és önzés hamarosan elszabadítja a káoszt, és hőseink (és persze a Dinobotok) feladata lesz, hogy megmentsék a világot a végpusztulástól.
Mint látható, az események több szálon futnak, a 165 perces játékidő ellenére azonban sikerül őket lendületesen összekötni, bár útközben néhány momentum óhatatlanul elsikkad, esetlenül kerül kibontásra, vagy (a finálé esetében) tessék-lássék módon odavetettnek tűnik. A szkript kétségkívül nem hibátlan, a korábbi részek káoszán azonban sikeresen kerekedik felül. A film szinte üresjáratok nélkül pörög, a cselekmény lényegi részét az akciójelenetek teszik ki.
Azokra pedig nem lehet panasz, Bay végre követhetően megmutatja a brutálisan monumentális összecsapásokat, védjegyszerű lassításait sem használja túl - persze, cinikusan nézve ezek nem egyszer megmosolyogtatóan heroikusak, abban azonban biztos vagyok, hogy a célközönséget maximálisan kielégítik. A minden eddiginél nagyobb gépek közelharcai dinamikusak és kreatívan megoldottak - persze, hogy ez a bevezetőben is emlegetett fizikai törvényszerűségek negligálásával jár. Vér ugyan egyszer sem szennyezi a vásznat, de bele lehet gondolni, mi történik a lerombolt felhőkarcolók lakóival - a korhatárbizottság a jelek szerint nem gondolt bele. Bár talán felesleges felróni ilyesmit a filmnek, azért meglehetősen szembetűnő, hogy a harc hevében bizony a civilizációnkat védelmező Autobotok sem nagyon szaroznak, hány emberéletbe kerül, hogy rendet tegyenek.
A legjobb dolog, ami történhetett a sorozattal, a Witwicky-família teljes mellőzése: végre hanyagolhatjuk a szülők infantilis komédiázását, illetve nem egy töketlen, szerencsétlen lúzert kell elfogadnunk főhősként - emberszereplők tekintetében az új Transformers kifejezetten rálicitál elődeire. Bár Wahlbergre is ráerőltetik a jóindulatú, de mindig szerencsétlen helyzetbe kerülő, saját sorsa felett rendelkezni képtelen, gyermeteg családapa szerepkörét, ő legalább tökösen, vagányan küzd saját és lánya életéért, vagyis akcióhős, nem egy, az eseményekkel tehetetlenül sodródó kiskamasz.
Alkotóink érthetetlen módon azzal próbálják szimpatikussá tenni karakterét, hogy lánya nevelésében kínosan konzervatív nézeteket vall, de oda se neki: az idegenektől zsákmányolt fegyverrel legalább hitelesen gyakja az ellent. És bár minden tiszteletem John Turturro-é, de bizony az ő udvari bolond karakterét sem tudom hiányolni - Stanley Tucci fényévekkel jobban járt elődjénél, mert akadnak ugyan komikus megnyilvánulásai, de kifejezetten intelligens, szimpatikus szerepet kapott, még némi jellemfejlődésre is van lehetősége.
Jöjjön a lényeg: a robotok. Michael Bay (és forgatókönyvírója, Ehren Kruger) legnagyobb baja, hogy azt hiszik, van humoruk. Nem, Uraim, bocs, de nincsen. A robothere és a lábkufircolás szerencsére elmarad, van helyettük viszont szivarozó, elhízott(?!) robot, és annyira kínos egysorosok, amiktől én éreztem kellemetlenül magam, ráadásul a fordító sem lehetett a helyzet magaslatán. Az Autobotokot ilyeneket mondanak, hogyaszonygya': "Csapassuk!", illetve "Nyomuljunk!".
Ebben a közegben ezek a szavak egyszerűen nem helyénvalók, értelmezhetetlenek, rombolják az élményt, gyilkolják a feszültséget. Az mindenképpen a pozitívumok közé sorolható, hogy mindannyian saját karakterrel, személyiséggel rendelkeznek, megjelenésük is hatásos, a csaták során pedig karakterükre jellemző, egyéni harcstílust prezentálnak. Nagy kár, hogy egyikük sem igazán szimpatikus, inkább keménykedő tinédzsereknek tűnnek, mint bolygónk megmentőinek. A Dinobotok ezzel szemben tiszteletet parancsolók, nem csak méretük okán félelmetesek, megnyilvánulásaik gépiesek és állatiasak egyszerre - kétségkívül ők a film legmenőbb sztárjai.
A Transformers - A kihalás kora távolról sem hibátlan film, látványvilága, dinamikus akciói, és (csak egy hajszálnyival, de) komolyabb hangvétele okán a sorozat eddigi leghatásosabb darabja.