Ryszard Kuklinskira Amerikában úgy utalnak, mint az első lengyel NATO-tisztre. Ez persze afféle tiszteletbeli cím: Kuklinski nem lehetett NATO-tiszt a ’70-es években, hisz a vasfüggöny másik oldalán volt, és mint minden társa a lengyel hadseregben, a szovjet rezsimet szolgálta. Csakhogy közben titokban információkat jutott el a CIA-nak, amiért az ügynökség mindmáig az egyik legértékesebb hidegháborús kémének tartja őt. Sőt, egyesek odáig mentek, hogy komoly szerepet tulajdonítottak neki a Szovjetunió összeomlásában.
Hazájában ennek ellenére a többség sokáig árulónak tartotta, elvégre államtitkokat szivárogtatott ki az ellenségnek – a Jack Strong (ez volt Kuklinski egyik fedőneve) című remek, lengyel hidegháborús thriller talán most otthon is igazságot szolgáltat neki.
Kuklinski kezdetben jó katonaként, szó nélkül teljesíti a parancsokat, de ahogy emelkedik a lengyel hadsereg ranglétráján, egyre kevésbé tetszik neki a szerep, amit hazája betölt a Szovjetunió uralma alatt. Egyik tiszttársát rémálmok gyötrik, amiért bele kellett lőnie egy fegyvertelen, tüntető tömegbe, az utolsó cseppet pedig az jelenti, amikor rájön, hogy a szovjet vezetés atomháborúra készül. Attól tartva, hogy Lengyelország nukleáris ütközőként szolgál majd egy új konfliktusban, Kuklinski a ’70-es évek elején végül felveszi a kapcsolatot a CIA-val. Mindenki mással ellentétben ő nem kér pénzt az életét és családját is kockára tevő kémkedésért, mert a hazája érdekében cselekszik. De ennek persze megfizeti majd az árát.
A Jack Strong, bár lengyel gyártmányú, olyan technikai igényességgel, olyan szépen és profin elkészített thriller, hogy akár egy nagyköltségvetésű hollywoodi moziként is eladhatná magát. Kétórás játékidejét maximálisan kihasználva, elegáns visszafogottsággal, kapkodás nélkül meséli el a hazaáruló és a hazafi látszólag vékonyka határán egyensúlyozó katona történetét. Hűvössége, szikársága leginkább a ’70-es évek amerikai politikai thrillerjeit idézi, némi Hitchcock-beütéssel a suspense-zel fűtött jelenetekben – amikből van bőven.
Wladyslaw Pasikowski író-rendező ugyanis nagyszerű érzékkel fokozza a feszültséget, a baljósan lüktető zene, a főszereplőt alakító Marcin Dorocinski kimért játéka, a nyugodt, mégis lendületes kameramunka folyamatosan jelzi a szituáció súlyosságát. A lassan Kuklinski nyakára szoruló hurkot többek közt azért is olyan könnyű átérezni, mert Pasikowski briliánsán teremti meg a hidegháborús Lengyelország rideg, fojtogató atmoszféráját: szinte tapintható a levegőben a fenyegetés.
A főhősre pitiáner okokból fújó (és ezért veszélyes) kémelhárító katonatárs, a kezdetben halovány, de aztán egyre határozottabb és szimpatikusabb feleség, vagy a kötelessége és a Kuklinski iránti barátsága közt ingadozó CIA-ügynök mind markánsan hozzátesznek az ábrázolt zeitgeisthoz, és bár az említett emberi kapcsolatok kibontására nem jut sok idő, Pasikowski abban a kevésben is hatásosan vázolja fel a főhős kötéltáncának magánéleti következményeit.
A CIA-ügynököt egyébként Patrick Wilson alakítja, mert ha a lengyelek amerikai karaktert írnak, akkor arra amerikai színészt kérnek fel, és ez mindenki másra is igaz. Itt nem beszélnek szovjet szereplők angolul, komikusan fake akcentussal, mindenki a saját nyelvén szólal meg.
A legjobb mellékkarakterek az áruló hős nyomában járó szovjetek. A kőarcú Ivanov (Dimitri Bilov), aki kegyetlenségét és alattomosságát a szívélyesség és a barátságosság álarca alatt rejtegeti (a nyitójelenet kapásból egy gyomrossal felérő demonstrációt tart a természetéről), és Kulikov tábornok (Oleg Maslennikov), aki minden véleményének iszonyú dühvel, tekintéllyel és nyersességgel ad hangot. Önmagukban fenyegető jelenségek mindketten, és ezzel persze tökéletes leképezései annak a brutális erőnek, amivel a Szovjetunió Lengyelországra nehezedik.
A lassan, méltóságteljesen, de határozottan fokozódó feszültség végül egy autós hajszában robban ki, ami havas, lengyel utcákon játszódik le, régi Fiatokkal és Opelekkel – és az egyik legrealisztikusabb ilyen jelenet, amit mostanában láthattunk. Pedig valójában épp úgy csak egy ravasz trükk, ahogy a kerettörténet is, ami mellesleg egy konkrét amerikai filmet idéz (de ennél többet egyikről sem mondhatok).
A Jack Strong a Lengyelországban máig vitatott valós események aprólékos, és bár nyilván erősen dramatizált, mégis, az első szótól az utolsó képkockáig hitelesnek tűnő krónikája (Aris Pappas, Kuklinski egykori CIA-s kapcsolattartója is letette voksát a történelmi hűség mellett). Viszont talán ennél is fontosabb, hogy egy izgalmas, oldschool, elegánsan kivitelezett, csúcsminőségű hidegháborús kémthriller. Akár John le Carré is írhatta volna.
