A "hollywoodi horror" fogalma az elmúlt években egyre inkább paradoxonná vált, a műfaj rajongói számára kizárólag a kisebb költségvetéssel, de annál nagyobb kreativitással operáló alkotások jelenthetnek csekélyke vigaszt. Hollywood manapság nem tud mit kezdeni a horrorral, a nagy stúdiók a tömegek moziba csábításának szándéka miatt semmilyen módon nem vállalnak kockázatot, az új ötletektől vehemensen zárkóznak el. A korhatárkarika semmire sem garancia, az idegborzolónak hazudott mozik egyre kisebb mértékben tartalmaznak valódi feszültséget. A Távozz, tőlem, Sátán! hibátlanul illeszkedik a sajnálatos vonulatba, tökéletesen modellezi, milyen hozzáállással nem szabadna hozzányúlni a műfajhoz - lássuk be, Jerry Bruckheimer producer neve sok mindent megmagyaráz.
A kemény öklű és tökű, a természetfeletti erőkkel kapcsolatban végtelenül szkeptikus zsaru, Ralph Sarchie (a sokkal jobb sorsra érdemes Eric Bana) egy különösen rejtélyes és erőszakos nyomozás során kénytelen megtapasztalni, hogy az elemi Gonosz határozottan létezik, ráadásul nincs éppen jó kedvében. A jóképű, vagány ex-heroinista pap, Mendoza atya (Édgar Ramírez) segítségével szembeszáll vele, és lassan készen áll rá, hogy megküzdjön saját belső démonaival is.
A filmet (napjainkban EGÉSZEN egyedülálló módon) elvileg igaz történet inspirálta, Sarchie létező személy, aki saját élményei alapján (Lisa Collier Cool segítségével) írt egy Beware the Night című regényt, amelyet az alkotók felhasználtak művükhöz. Be kell vallanom, nem olvastam a könyvet, a film pedig csak megerősített hitemben, miszerint abszolút helyesen jártam el.
Hollywood nagymestere a horrorköntösbe bújtatott vallási propagandának, de talán soha nem volt még a szándékuk olyan ordítóan nyilvánvaló, mint ebben a moziban. Belső meggyőződéstől, privát hitrendszertől függetlenül felháborító, ahogy az arcunkba üvöltik, agyunkba döngölik a mondanivalót, esélyt sem hagyva rá, hogy kitérjünk előle. A vallás ábrázolása ráadásul arcpirítóan ostoba: a pap hihetetlenül jóképű, imádják a nők, egykor drogozott, tehát menő, az élet kemény oldalát jól ismerő fickó, aki géppisztoly helyett feszületet szorongató Rambóként száll szembe a Gonosszal - értem én, hogy a fiatalok megszólítása volt az alkotói szándék, az üzenet átadásának módja, nem a lényege a problémám.
Az például minimum furcsa, ahogy a forgatókönyv megpróbál leerőltetni a torkunkon egy olyan képtelen, idejét múlt marhaságot, miszerint a rockzene az Ördög műve: a pokol elszabadulását a The Doors slágerek állandó felcsendülése jelzi. Nem, nem viccelek. Kétségkívül fasza dolog meghallgatni a Break on Through-t moziban, kár, hogy ekkora őrültséget mondanak vele.
A legszomorúbb azonban, hogy a film legfeljebb minimális szinten nevezhető ijesztőnek, a kevés emlékezetes jelenetet (éjszakai látogatás az állatkerti oroszlán-futtatóban) rendre klisés, kiszámítható elemek követik. Állandóan kialszik a villany, dübörög a fenyegető zene, de nyomasztó látni az erőlködést, amivel az alkotók folyamatosan megpróbálnak kiugrasztani a székből. Feszültségteremtés tekintetében Scott Derrickson rendező előző munkája, a távolról sem hibátlan Sinister bármelyik jelenete lazán köröket ver erre a filmre. A cselekmény kezdetben lendületesen pörög, az akciójelenetek dinamikusak, de egy idő után darabjaira hullik a szkript, fárasztóvá, de ami rosszabb: érdektelenné válik.
A film fénypontja kétségkívül Bana erőteljes, a körülmények ellenére mélyen drámai alakítása, ő megteszi, amit lehet, de igyekezete sajnos kevés hozzá, hogy kirángassa a filmet a középszerből.
A Távozz tőlem, Sátán az utóbbi évek egyik leggyengébb horrordarabja. Bár nem szokásom, egy idő után hangosan kacagtam egyes jelenetein - nem hinném, hogy egy brutális ördögűző-sztorinak pont ezt a hatást kellene kiváltania.