Tény, hogy Tarantino legalább egy generáció abszolút meghatározó írója és rendezője, plusz a jelenlegi popkultúra egyik legünnepeltebb fenegyereke, de azon, hogy valóban adott-e valami újat a világnak, jó 20 éve folyik a dühös, véresszájú vita. A két szélsőséges vélemény:
1. Tarantino egy látnok, aki megreformálta az amerikai filmkészítést
2. Tarantino egy keselyű, aki egykori óriások vállára állva csipkedi a húst a korábbi generációk nagy kultuszfilmjeinek félig elfeledett testéről.
De mindenki nyugodjon le a picsába: a Geekz most végre egyszer s mindenkorra eldönti a vitát, és feltárja a megkérdőjelezhetetlen igazságot. Vagy nem.
Rusznyák Csaba: Tarantino egy látnok keselyű, aki egykori óriások vállára állva csipkedi a húst a korábbi generációk nagy kultuszfilmjeinek elfedett testéről, és ezzel megreformálta az amerikai filmkészítést. Általában nagyszerű filmeket csinál, ha valami, engem inkább a nyomában kialakult posztmodern, ironikus, kacsintva, zárójelesen filmkészítős trend zavar.
baski sándor: Több mint öt éve, hogy pár kollégával együtt aktívan ápolom Tarantino kultuszát egy blogrovat keretében, úgyhogy hivatalból is illene megvédenem a Mestert, már ha maga a felvetés (ti.: hogy QT védelemre szorul) nem hangozna rendkívül röhejesen. Aki eltölt 22 évet a szórakoztatóipar bármelyik ágának csúcsán, az nem szorul senki védelmére, magyarázkodnia pedig végképp nem kell. (A kulcsmomentum itt nem a csúcsra való feljutás, az egyszer mindenkinek összejöhet, hanem az ottmaradás.) Tudjuk persze, hogy régenmindenjobbvolt, és aki élete legmeghatározóbb filmélményeként regisztrálta anno – mondjuk – a Ponyvaregényt, az az ezredforduló utáni QT iránt már – talán – nem tud annyira lelkesedni, mégis úgy látom, hogy Tarantino pályája nem tört meg, nem kurvult el, ugyanaz a filmbuzi maradt, aki volt.
Desrix: Tarantino olyan, mint a bal vállunkon havajozó kisördög, nem szívesen ismerjük be, hogy van, de nélküle nem lenne minden ugyanaz. A Coca-Cola is mennyi támadást kap, hogy így egészségtelen, meg úgy, oszt közbe’ rohadt sokan öntik magukba. Mert szeretik, jó az íze (már aki szereti, most arról beszélek). Tarantino az emberiség önpusztító hajlamának manifesztálódása: konsturktív oldalról közelíti meg a dolgokat, hiszen alkotó, de minden témájához az emberi trágya bugyraiból merít, lubickol bennük, és nézőjét is megfürdeti ebben a szutyokban. Így, mint a horrornál a félelmet, nála ezt a gyarlóságot élhetjük ki.
Borbíró Andris: Van egy olyan érvelés a Tarantinot állandóan körülvevő heves disputában, miszerint ugyanaz stílusában a jó, mint a rossz, emiatt “vagy imádja valaki, vagy gyűlöli”, magyarán a felvállalt ponyvaízt felesleges felróni neki. Csakhogy Tarantino nem azért lett TARANTINO, mert szégyentelen, túlzó, fárasztó, kiszámítható kamaszfiú-kangörccsel végigdugja fiatalkora meghatározó zsánerkancáit, boldogan kenve szét hímivarsejtjeit egykoron merész, újító és széles rétegeket megszólítani képes kedvenc filmjei arcán, amiket utólag, kénytelen-kelletlen kánonná avatott a nagylelkű Kritikai Elit, hanem azért, mert remek, finom stílusérzékkel tudTA keverni a ponyva túlzásait a fejtegetni érdemes szerzői filmek érzékenységével.
Dr. Sick Fuck: Sajnos ma már bezártam a metaforagyáramat, ezért a fentieknél kicsit szikárabb stílben szólnék hasonlót. Tarantino azért lett TARANTINO, mert körülötte mindenki más költségvezérelt producerkontrollált csicska volt (a 90-es évek elejéről beszélünk), neki meg akadtak tökei, és be mert szólni: felbaszta a csizmáját az asztalra, amikor senki más nem merte. Kurvára jó időben, jó helyre érkezett, és mocskosul nagy szerencséje volt: ha a Ponyvaregény nem vált volna jobbról-balról sikerfilmmé (simán volt erre sansz; sem a kassza, sem az Arany Pálma nem volt annyira kézenfekvő), akkor dobta volna Harvey Weinstein.
Desrix: Az a baj, hogy szakmán belül és kívül is túl korán emelték piedesztálra, emiatt saját lakrésze lett a panteonban (hányszor hallottam már azt, hogy “ez olyan tarantínós film”), így joggal gondolhatta, hogy amit csinál, az teljesen rendben van. Amit csinál, az igen - ahogyan, az már nem teljesen. Bandavezér szerep helyett kisinaskodhatott volna még, hogy lefaragják róla a túlrendezés, a túlírás sallangjait.
Borbíró Andris: Jim Jarmusch remek Halott emberének indián főszereplője a “He Who Talks Loud Saying Nothing” gúnynevet kapja törzsi társaitól, és ez a név kiválóan illik (a 2000-es évek elejétől fogva) Tarantinóra. Nem az a fő baj , hogy exploitív és hogy felvállalja közönségességét - ettől még nagyon jó lehetne. A baj az, hogy, mint egy közepesen tehetséges zenész, aki mindig egykori sikerdalát próbálja újra és újra megírni, elfelejtett kockáztatni is, önkritikát gyakorolni (és ötleteit szerkeszteni, meghúzni) is. És ezek nélkül soha nem tudja megismételni majd a kezdeti sikereket, Tiszta románctól Jackie Brownig.
Rusznyák Csaba: Nem érzem, hogy nagyon másképp csinálna filmeket most, mint a ‘90-es években - persze, elment harsányabb, exploitívabb műfajokba/stílusokba, ami sokaknak nem tetszik, de ezek mögött ugyanazok a vezérelvek, fogások, trükkök, koncepciók állnak. Ebben persze az is benne van, hogy újat már nem nagyon tud mutatni, de hát ez a legtöbb rendezővel így van x film után.
Dr. Sick Fuck: Mer’ mikor tudott újat mutatni? Soha, ő lagzizenekarként működik (ld. “közepesen tehetséges zenész”), nyomja a jó ízléssel válogatott feldolgozásokat hajnalhasadtáig, csak fizessenek. Eredeti ötlete soha nem is volt, jobb napjain inkább Peckinpah Jr, Funakoshi-másolat, John Ford klón. És ha túlesik az aktuális western-trippen, majd előveszi a japán női börtönfilmeket a ‘70-es évekből (Female Prisoner), rendez mexikói wrestling horrort, vagy érdeklődésének homlokterébe becsúszik a latin-amerikai narcoliteratura. Bármi, akármi, csak menő lehessen 5 percig.
Ettől még persze nincs vele semmi gond: megveszekedett gazember ő, látványosan lelkesedik, nem utolsósorban rendelkezik azzal a filmtörténeti ismeretanyaggal, amit oly sok rendező mellőz, kurvára jó casting director, kiváló dramaturg, nagyon jó forgatókönyvíró (már ha valaki meghúzná és normális játékidőre nyesné vissza a scriptjeit, ld. a Django elszabadul totálisan fölösleges utolsó 20 perce, és általában is: minimum 300 oldalas scripteket ír, nem bír magával), de azt kötve hiszem, hogy volna neki különösebben határozott alkotói integritása.
Rusznyák Csaba: Úgy értettem, hogy magához képest nem tud újat mutatni. Általános értelemben… pont erről megy mindig a szájtépés meg a hülyevagybazmegozás. Hogy csinált-e újat. Ha csak a Kutyaszorítóbant vesszük, azt sokan lesajnálják egy City on Fire koppintásként, de a TÉNYLEG lekoppintott sztorielemekből egy egészen más filmet hoz ki, teljesen más hangsúlyokkal, más mindennel. Nincs benne semmi, amit korábban ne láttunk volna, mégis izgalmas, merész, vagány és igen: új volt. Az utóbbi filmjei már nem, illetve ugyanúgy újak, mint az volt, ergo sehogy. De még mindig szórakoztatóak. (A Django vége egyébként nagyon tudatos és jó koncepció a revenge exploitation megidézésével, az más kérdés, hogy szerkezetileg lehetett volna ügyesebben is csinálni.)
baski sándor: Az önismétlés vádpontjában QT részben valóban bűnös, de a szerzői filmes épp attól szerzői filmes, hogy monomániás, és mindig ugyanazt a történetet meséli el újra és újra. Az igazi kérdés, hogy ezt izgalmasan teszi-e, márpedig QT az ezredforduló után is képes volt arra, hogy úgy szállítsa azt a bizonyos védjegyszerű tarantinói minőséget, hogy közben mindig meg is lepje a közönséget. Utólag könnyű okosnak lenni, de ahogy a Ponyvaregény után váratlan volt a Jackie Brown letisztultsága, úgy a Kill Bill akciójelenetei vagy a Becstelen Brigantyk történelem-újraírása is újdonság volt.
A Django pont ezért okozott csalódást, legalábbis nekem, mert a Brigantykhoz képest már semmi újat vagy meglepőt nem nyújtott. Egy erős(ebb) kezű producer tehát nyilván nem ártana a Mester mellé, mert a korlátlan anyagi és kreatív szabadság (lásd: túlméretezett játékidő) akár káros is lehet. De amíg továbbra is saját magának készíti a filmjeit, ugyanazzal a mániákus lelkesedéssel, amivel az előző 22 évben, addig én várni fogom az aktuális Tarantino-bemutatót.
Dr. Sick Fuck: A Kutyaszorítóban sokkal több, mint sima City on Fire koppintás, mert majd belegebedt, hogy több legyen. Pont ez vele a baj, hogy túlírt, túlcsinált, túlrendezett film, már ebben is van felesleges 30 perc, a továbbiakban meg pláne. Mennyi is a Kill Bill nettó játékideje? 250 perc? Minek? QT filmjeiben semmi spontaneitás, semmi lazaság nincs; folyamatosan meg akar felelni egy gyermekkori idoljának. Ez az egész bevállalós-faszagyerek dolog inkább felvett szerep, mintsem természetes attitűd, egy lopott bőrdzseki, ami esetenként elég rosszul tud neki állni.
Rusznyák Csaba: A bevállalom-faszagyerek dolog egy az egyben ő, nem szerep, ez bármilyen megnyilvánulásáról ordít. Az viszont igaz, hogy a leglazább filmje messze a Tiszta Románc, amit Tony Scott rendezett meg.
Dr. Sick Fuck: És ez azért csak kell, hogy jelentsen valamit.
baski sándor: Hogy nem reformálta meg az amerikai műfaji filmet? Ténykérdés, de szerencsére ilyen vállalása nem is volt, és nincs is messiás komplexusa, csak egészséges önbizalma (, ami messziről arroganciának tűnhet.) A spontaneitás és a lazaság hiányát sem érzem jogos vádaknak, a tízperces dumajelenetek speciel pont az mutatják, hogy őt nem izgatják a dramaturgiai konvenciók, a kész forgatókönyvekhez képest pedig kifejezetten sokat improvizál a forgatás alatt, van, hogy egész karakterek és történetszálak tűnnek el menetközben.
Parraghramma.: Érdemes volna eltöprengeni azon, hogy miért vártok el lazaságot valakitől, aki ekkora műgonddal aranyozza a szart? Dőreség. Mármint elvárni. Tarantino alaphabitusa a bevonatolás, ami kérlelhetetlenül maga után von egyfajta modorosságot, mert ő ugye folyvást hangsúlyozza, hogy valamihez képest van. A csillogó szarszag kettős hatású, egyrészt elidegenít, a szartól - másrészt - a sokak által már halálba unt - önreflexión kereszül játékba von. Ez a játék azonban igazán széles spektrumon mozog.
Lehet, hogy furán hangzik - én is csak most mondom ki magamban először, halkan - de a hivalkodó pastiche, a mesterkéltség, a túlírtság, a tarantinós modorosság - és például a City on Fire kapcsán kierőszakolt magyarázkodások - ellenére őszintének érzem a tagot. A fikciót, amit csinál. Filmek a filmről. Mozik a moziról. A Brigantik első jelenetében a gazda ismételten lesújt a fejszéjével, ami önmagában még nem túl meglepő. És nekem tetszik, hogy nem túl meglepő: fél snittel későbbről visszagondolva esik csak le, hogy az üres rönköt csapdosta. Igen, ez - csak - egy film.
Borbíró Andris: Nehéz kérdés, mert nem önmagában, objektíven idegesít ez a hipster, ironikus önreflexió - csak már borzalmasan vékonyra koptatott. És ami egy-egy kikacsintás, formabontó ötlet erejéig még bőven működik, az simán kinyír egy filmet, ha a teljes játékidőn végig van barokkozva. A Kill Bill 2. még csak simán unalmas, de a Halálbiztos, a Brigantyk vagy a Django elszabadul már nem működik mint film. Bármiféle komolyan vett narratíva vagy karakterrajzolási igény híján, QT csupán a saját írói/rendezői népszerűségében fürdő, önismétlő és -tömjénező parodisztikus-gúnyos szkeccsek rétestésztaként kettőfél órába nyúló folyamát ülteti más-más zsánerbe.
És már csak azért is hatalmas kár ezért, mert mindegyik filmben sokkal nagyobb potenciál volt a felidézett korszak fantáziadússága és exploitív ribancsága/bátorsága okán, illetve már csak a színészgárdák miatt is. (Bár ha valami megmaradt Tarantino eszközkészletéből, ami - ha csak epizódokra is, de - remekül működik, az a jutalomjáték-jelenetek írása színészeinek: bár DiCaprio pont túlcsinálta (viszket az Oscar helye, igaz?), de Christoph Waltzot mindkét szerepben öröm volt nézni, Kurt Russel is kiváló beteg lelkű öreg kéjenc volt, és így tovább).
Parraghramma.: Teljesen érthető, hogy a kérdéses szavatosságú termékek nagyvonalú, alkalmanként pökhendi újrafóliázása-átcimkézése kellemetlen érzetet kelt, de az emberek többségénél - még? - nem jött el a csömör, és igény arra a fajta újpurizmusra, amit annyira vársz. Talán nem is fog. Hiába a múlt évtized horrorja A barlang, szinte csak "kritikus" cimbiket hallottam eddig elismerően nyilatkozni róla. A többség számára az egyszerűség a gagyiság szinonimája, rétegeket, csavarokat, komplexitást, idéző és zárójeleket akarnak, hogy legtimálják a "60astól 90esekig" terjedő érák ismert és kevéssé ismert filmes mozzanataiban való dagonyát, amiben a műveltségét tekintve egyre jobban beszűkülő nagyfogyasztói réteg lel önigazoló-álintellektuális játékára. Ha nem is kiváltója - nem tudom - ennek a folyamatnak, azt filmjeivel nyilván nem mérsékli Tarantino.
A fejszés példával csak arra akartam rávilágítani, hogy a gusztustalanul kézenfekvő gegek mellett finomabb eszközöket is használ. A "karakterrajzolási igény" hiányát kevésbé tudom elfogadni. Már csak azért is, mert legutóbbi filmjeiben nagyon jó érzékkel sűrített történelmi léptékű típusokat egy-egy szereplőjébe. Kis túlzással antropológiai tanulmánnyal felérő a Brigantyk és a Django karakterkészlete, és itt speciel nem a főcímben használt betűtípusokra gondolok. Az életművön érződik az egyre hízó ambíció súlya, hogy mindig nagyobbat akar mondani, hasonlóan Nolanhez, de még a korábban már említett aránytévesztések ellenére sem rogynak össze a filmjei.
Amit a narratívák komolyan vehetőségéről írsz, az már szubjektívebb, vélhetőleg a szereplőkön áll vagy bukik a dolog, a szimpátián. Waltz figuráit élmény hallgatni, DiCaprio és L. Jackson párosa lehengerlő, és akadnak kevésbé sikerült főszereplők, akiknek kevésbé áll jól, ha a szájukat saját vagy mások vegetatív szükségleteinek kielégítésén kívül másra is használják. Az általam először - és utoljára - épp most megtekintett Halálbiztost cirka négy másodpercenként kapcsoltam volna ki, mármint végleg, ha valahol valaki nem kottyintotta volna el még régebben, hogy a végén mekkora kúlság az autós üldözés. Ahhoz tényleg tökök kellenek, hogy valaki ezt az banális picsogást főműsordiőben letolja a néző agyán.
Rusznyák Csaba: Tarantino tudatosságához és a Halálbiztosbeli picsogáshoz annyit, hogy talán Corman, vagy valamelyik másik exploitation-guru mondta, hogy ezekben a filmekben az első cirka 15-20 percben nem történhet semmi fontos, mert akkor a nézők még dugnak (autósmoziban). Innen nézve ez a “dögunalom” hitelesebb, mint a legtöbb műmájer exploitation homage. Én nagyon szeretem a Halálbiztost (is).
Dr. Sick Fuck: Mindig az jut eszembe a csávóról, amikor egy... szóval sztori lesz, elnézést. Az általam nagyra becsült Truman Capote elküldte az első regényét Tennessee Williamsnek, aki a következőképpen reagált rá, amikor egy taxiban ültek: “Hát, valakinek csak meg kellett írnia a Tom Sawyer buziváltozatát.” Tarantino a örök elsőfilmes, aki nem tudja megcsinálni a második filmjét, mindig változatokat rendez, ami egy darabig oké, de aztán meg már nem. Viszont elismerem, hogy a sikereivel nagyon jó hatást gyakorolt a szakmára, visszahozta, érvényessé tette a DIY modellt, vagányságot csempészett a kortárs filmcsinálásba, ajtókat nyitott másoknak. Szóval felettébb hasznos csávó, jelentős szerepet tölt be a kortárs filmszakmában, de rendezőként nem különösebben releváns. Lehet, hogy eleve producernek kellett volna mennie.
Rusznyák Csaba: Azért azt hiszem, mégiscsak tény, hogy megreformálta a filmkészítést, mert bár nem mintha ő találta volna fel a posztmodern filmet, de ez a rohadtnagy divathullám, ami azóta is zabálja a szakmát, neki köszönhetően startolt el. Az már egy másik kérdés, hogy rengeteg embernek, aki szobrot állított neki, fogalma sincs azokról a művekből, amikből merít. Emlékszem, mikor a Grindhouse kijött, sok jámbor lélek azt hitte, hogy az exploitation filmek tényleg echte olyanok voltak, mint amiket Tarantino és Rodriguez abban csinált.
Desrix: Ebben van valami - simán el tudok képzelni egy rendező-forgatókönyvíró iskolát, ami direkt a “tarantínós” átdolgozásokra szakosodik. Na, az már arc lenne a javából: intézményesített QT.
Rusznyák Csaba: Én egy ilyen intézményt egy fáklyákkal és vasvillákkal felszerelt tömeg élén rohamoznék meg.
TheBerzerker: Azt hittem én leszek itt a legnagyobb fikagép, erre szinte minden csak oltja a jó öreg Quentint. Komolyan kezdem már sajnálni. Röviden és tömören, mivel se popkorn mozis ösztönlény, se kockás sálas filmszakos nem vagyok, így mindigis leszartam Tarantinót. Az előzőekben emlegetett köré komponált intézmény az, ami a leginkább idegesít vele kapcsolatban. Főleg azért, mert tudom, hogy miből építkezett a karrierje során, amivel nem is lett volna baj, ha pályája hajnalán ezt nem tagadta volna bőszen.
Azóta persze ő a nagy mentor, aki arannyal vonja be a szart. De hát a szarhoz a szarszag is hozzájár, amit ha elveszünk, akkor már nem is igazi szarról beszélünk, hanem csak valami giccsbecsomagolt instant szórakozásról. Ami nálam nem mindig működik. Sőt általában nem. Ugyanakkor az elbitorolhatatlan lény, hogy a faszi imádja a 60-as és 90-es évek közötti ócska filmeket, és mindigis lelkesen tudott erről nyilatkozni. A szemét iránti szeretete abszolút megkérdőjelezhetetlen és maximális elismerést érdemel.
Desrix: Az jó, hogy az a rengeteg film, ami hatással volt rá, a saját görbe tükrén keresztül kijön belőle. Ha van is másik ilyen mentális és lelki berendezkedésű ember még a világon, az nem jelentkezett eddig egyetlen filmmel sem. Ő meg igen, ahogy a Doktor Úr említi, megvan hozzá a töke.
baski sándor: Ezért nagyon nehéz komolyan venni a „Tarantino, a piti tolvaj” kezdetű mantrákat. Ha tényleg olyan egyszerű összeollózni régi filmekből újakat, akkor hol a többi Tarantino, aki követi a példáját és hasonló sikereket ér el?
